Ma van 35 éve, hogy az Egyesült Államok mozijaiban bemutatták a TRON-t (Magyarországra hat év késéssel érkezett meg). Wendy Carlos nevéhez emellett két másik korszakalkotó filmzene is kapcsolódik: a Mechanikus narancsé, illetve a Ragyogásé.

Komoly Moloko-diétán vagyok mostanában, és mivel azért ott még nem tartunk, hogy Molokót posztolunk, gondoltam idebaszom őszentsége Róisín Murphy nem véletlenül elismert szólólemezeit. Nem hiszem, hogy ragozni kellene őt, a Molokót, és ezeknek a lemezeknek a csodás űrlényszerűségét.

A nagy melegben Nadja vetkőzik.

 

Emlékeztek még a tuvai torokéneklős Yat-Kha bandára? Az utolsó két lemezük már Albert Kuvezin & Yat-Kha név alatt jelent meg - a társulatnak szó szerint hipermély tónust adó orgánum Alberté. Mivel nem lehet tudni, mikor lesz következő Yat-Kha lemez, most egy másik helyi bandával, a Hartygával dolgozott együtt, és a végeredmény frenetikus lett. A két gitárral, dobbal és szaxofonnal megszólaló zene egyszerre rock, folk és jazz, amihez hozzáadódik Kuvezin úr pszichedelikus és földöntúli berregése. A Bandcampen találtam tőlük egy négyszámos koncertfelvételt - ezek erőteljesebben rockosak, mint a lemezen hallható változatok, de ízelítőnek kiváló.

 

Bár az első Tau Cross nem maradt sokáig a lejátszómban,

adok egy esélyt a másodiknak is. Hátha meggyőz.

"A Boris név megint szép lesz,

méltó régi nagy híréhez..."

1 / 2 / 3 / 4

 

Közel három és fél évtized után Malvinék dupla lemezt adtak ki.

Huszonhárom dal, nyolcvanegy percben. Készen állsz az agydarára?

Az Egyesült Földi Föderáció első kolonizáló hulláma 2183-ban indult el az Alfa Centauri terraformálására és telepesekkel való benépesítésére. Ezt dokumentumfilmen rögzítette az ENN (a CNN jogutódja), és a még ugyanabban az évben bemutatott mozgófilm zenéjét három, XXI. század elején élt zeneszerző klónja szerezte. Az eredeti Richard Pinhas annak idején avantgarde gitárosként alkotott, Masami Akitát Merzbowként ismerte és szerette a hajdanvolt műértő közönség, Tatsuya Yoshida pedig egy úgynevezett zenei kollektíva, az akkoriban az elvontság egyik zászlóvivőjeként híressé vált Acid Mothers Temple dobosa volt. Alteregóik ragyogó csapatmunkája átélhetővé teszi az EFF flottájának indulását, a térhajtóművek százainak start közbeni, csöndes morajlásból kiinduló, majd néhol kaotikus, vagy egyenesen zajongásba forduló felemelő űrszonátáját. Csak haladó műkedvelők számára ajánljuk!

"Texasban minden nagyobb." - tartja a mondás, és ezt a Ripis albuma is alátámasztja. A trió mocskos, szutykos, hideg, sárba fullasztó sludge metalt játszik, ami csikorog a fogad alatt, és eltömíti szemed-füled. Szívbajosoknak nem ajánlott!

 

Nincs mit tagadni, a dél-walesi Beneath the Divine bemutatkozó nagylemezén heavy metal szól. Persze ezt is lehet ízléssel, és a hatások kreatív beemelésével játszani - és itt pont erről van szó. A srácok beleszőttek némi mocsári bugyogást, a galoppozás helyett pedig egy kis sivatagi tü-tü-rüt, a végeredmény pedig harap, és vadul karmol, mint egy grizzly. Már ha akár egy is élne közülük Walesben.

 

A The Sunshine Makers zenei doku Nicholas Sand és Tim Scully duójáról szól, akik a hatvanas években az amerikai ellenkultúra tudatmódosító szereket nem megvető muzsikusai voltak. A The Heliocentrics ehhez írt aláfestő zenét, amely ennek megfelelően felidézi nem csak a pihentető, hanem az utazós pillanatokat is. Ami az igazán érdekes, hogy ez a nagylemez jobban sikerült, mint a szintén idei The World of Masks.

Ben Carr, a 5ive-ból 2002-ben adta ki ezt a lemezt, ami bizonyos időközönként elő szoktam venni, ha ki kell mosdatni az agyam. Erősen pszichedelikus, atmoszférikus, kísérletezős drone lélekemelés, gyönyörűen kordában tartva, koncepciós keretek közé szorítva, szóval lehet rajta bőven fogást találni. Az éles, kíméletlen zajfolyamoktól kezdve a finom, harmadik szemet felfeszítő búgásokon át, a bámulatos - Harvestmant idéző - gitárdallamokig és az anyai szív utaztató lüktetéséig van itt minden, amitől egy magára valamit is adó pszichonauta simán könnyekig tud mélyülni a saját elméjében. Nehéz cumó, de igazi spirituális beöntés, amitől lekezelsz az univerzum összes istenével. 

Életvidám, cinikus, bebaszott aussie punk, érzésből, izomból, hülyén, cefetül dögösen, üres sörös dobozokat rugdosva, nyuggereknek beszólva, kurvára dalolva bele a bambuló világba, jejejejeje és gördeszka és optimista pogó van. Nagyon király. Amúgy nagy átkúrás, a tavalyi debütkazijuk címével ellentétben ugyanis hét számos a cucc. Csak, hogy senkit ne verjen agyon a sokk. 

Nagyon gyökér klipjeik vannak, idetoszom őket, mert csak:

Ez a lemez is harminc éves lett - avagy ilyen volt a Chumbawamba a "régi szép időkben".

Egy laza kis proghalál, hogy jól induljon a hét.

A Bandcampen annyit adsz érte, amennyit szeretnél. FB.

 

Mert szereted.

Az USA-ban pár napja jött ki vinylen King Coffey új zenekarának bemutatkozó albuma. Európában már elvileg egy ideje megtalálható, 300 a darabszám, de Mexikóba már nem jut belőle. Az egykori Butthole Surfers-legendán kívül van egy tag a Shit And Shine-ból, és egy a kevésbé ismert, ám annál kiválóbb When Dinosaurs Ruled The Earthből. Mást nem is nagyon kell mondanom, a lényeg, hogy kezeljétek helyén a dolgokat. Amúgy már lassan egy hónapja hallgatható is, szóval aki kutatott, az talált, aki meg nem, annak íme:

A Bokantét Michael League, a fúziós jazzt játszó Snarky Puppy gitárosa alapította. Szerinte a projekt fura kombinációja a nyugat-afrikai muzsikáknak, a delta bluesnak és a (kreol és francia nyelvű) Led Zeppelin-féle rockzenének. A cím nélküli albumot a többnemzetiségű és többnyelvű társulat egyetlen menetben, egy hét alatt rögzítette New Yorkban. Hallga' csak:

Még valamikor a freeblogon posztoltam az ohio-i Five Horse Johnsontól a Big Black Pussy Cat című lemezt, és azóta nem nagyon ejtettünk róluk szót. Pedig időközben is remek albumokkal álltak elő (The No.6 Dance 2001, The Last Man On Earth 2003, The Mystery Spot 2006, The Taking of Blackheart 2013). A Jack Leg Boogie ilyeténképp a nyolcadik egész estés korongjuk, amin továbbra is kitűnően nyomják a déli redneck hard rockot.

 

Kereken 25 éve jelent meg.

Felemás érzéseim vannak az új Stone Soural kapcsolatban: jobban tetszik, mint a House of Gold (Part 1 & 2), de kevésbé, mint a 2006-os Come What(ever) You May. Pár hallgatás után a lemez a maga 65 perces hosszával kicsit soknak tűnik, mert úgy a 3/4-énél laposodik, de aztán új erőre kap a Slipknot/Fantomas hibrid Whiplash Pantsszel, és az utolsó előtti belevaló Somebody Stole My Eyesszal.

A manchesteri Amplifier Dr. Fauszttal utazik idén nyáron - ne maradj ki belőle te sem!

 

A Ballroom rémlik még valakinek? Nem nagyon, mi? Oké, semmi gond. Már az ő lemezüknél említettem, hogy van egy új banda, a Wilful Boys, amely igazán nagy dolgokra hivatott. Akkor még csak egy kislemez volt mögöttük, amit valamiért mégsem raktam ki a blogra, talán a rövidsége miatt, nem tudom. Tavaly viszont végre megjelent az első nagylemez, és ezt már nagyon nem akarnám mellőzni, még ha kissé késve is tálalom. Az album természetesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket: egy újabb erőtől duzzadó, nyers, minden póztól mentes galerivel bővült az underground rock'n'roll depó. Steven Fisher, aki a Ballroomban még csak dobolt, itt már énekel is, legalábbis valami nagyon hasonló dolgot művel. Az agyamat szaggatja széjjel minden alkalommal, amikor csak mikrofonhoz jut, a zene pedig haver, hát az a padlóra küld. Ha bírod a nyolcvanas évek aussie proto-grunge/noise rock bandáit, a szintén ausztrál, de újabb kori hősöket (Cuntz, Bits of Shit, tehát Homeless Records) vagy az amcsi AmRep cuccokat, akkor ez a zene neked is éppúgy szól, mint nekem. Sőt, még leheletnyi brit jelenlétet is tapasztalhatunk korai Amebix és Killing Joke riffek és verzék formájában. Mindez (szó szerint) punk hozzáállással (szó szerint) megfejelve.

A John Frum bemutatkozó nagylemeze hat év után egy hónapja jelent meg, és a bandára a furán hangzó "underground szupergroup" megnevezés is ráillik. Liam Wilson a The Dillinger Escape Plan basszere, Matt Hollenberg korábban John Zorn mellett gitározott, illetve az avantgarde metal Cleric zenésze, Derek “Demon Carcass” Rydquist pedig korábban a tech-halál The Facelessben gurgulázott. Végül, de nem utolsó sorban Eli Litwin a Deveykus, az Intensus, és a Knife the Glitter dobosa. Közösen sikerült összehozniuk egy ütős, sötét hangulatú, néhol disszonáns, de emellett technikás, és a széleinél befeketített albumot. Az Ulcerate, a Gorguts, vagy a Dodecahedron kedvelőinek kifejezetten ajánlom.

 

Megérkezett a texasi halál-tehenészek hetedik nagylemeze!

Ismeritek azt a viccet, hogy megy három argentín a Szaharában, és egyszer csak meglátják a fényt? Ha nem, akkor mindenképpen pörgessétek le ezt az ötszámos (plusz egy rövidke gitáros szösszenet) albumot, amely forró mint a júliusi hőség, és jóféle zsíros riffekkel van tele a lá Sleep. FB.

 

Svéd fémfejek dallamos hard rockot játszanak - az Amber Galactic ugyanis már a harmadik nagylemeze a Björn Stridet (Soilwork) és Sharlee D'Angelot (Mercyful Fate, King Diamond, Spiritual Beggars, Arch Enemy) is tagjai között tudható The Night Flight Orchestrának. Nevezhetnénk akár retronak is, mert muzsikájuk a műfaj legnagyobb bandáinak örökségéből táplálkozik, mint pl.: Deep Purple, Journey, KISS, Thin Lizzy, Supertramp, Toto. Szolgai másolásról szó nincs, a zenével szembeni alázatról és kitűnő dalszerzők által megkomponált szerzeményekről viszont annál inkább. Amber pont olyan, mint a borítón: igazi szexi dög, akivel legszívesebben azonnal bepattannál a Maseratidba, és usgyi a tengerparta, ahol jól meg...hallgatnád vele ezt az albumot.

Az Under brit trio, és tagjai a következő bandákat jelölik meg zenéjük ihletőjeként: Fantomas, Mr. Bungle, Melvins, Swans. Ebből már mindenki tudja, hogy a Slick személyében egy bizarr avant-prog-sludge-doom-noise szörnyeteget üdvözölhet. Már, ha akar. Engem az első hallgatás végére meggyőztek, de te se' hagyd magad: csapj oda a hőségnek!

 

A seattle-i Fleet Foxes nagyot dobott 2011-es Helplessness Blues című albumával - ami annyira hipnotikusan hatott rám, hogy jó ideig nem tudtam letenni. Így nem csoda, hogy nagy elvárásokkal közeledtem a kb. egy hónapja kiszivárgott új nagylemez felé, és ennek megfelelően pofára is estem. Nem tudtam ráhangolódni, így hamar félretettem. A megjelenés utáni újrahallgatás viszont megmutatta, hogy nem hiába kiáltanak sokan magnum opust a Crack-Up hallatán. A szextett nemcsak megtartotta zenéjének minden pozitívumát, hanem okosan és sikeresen tágította a saját határait. Alapból egy független, néhol pszichedeliába és kamarazeneszerű valamibe átcsúszó folk együttesről van szó, amely most olyan elemeket is bevont a muzsikájába, mint a krautrockosan lüketető szintik, jazzes zongorafutamok, közel-keleti(nek tűnő) vonósok, appalache-i stomp, vagy az egyszerű tapskíséret. Mindezt persze módjával, úgy, hogy a rájuk jellemző az éteri-pasztorális hangulat továbbra is meghatározó maradjon. Aki pedig lemaradt a korábbi dolgaikról, az a Bandcamp oldalukon hallgatózhat. Ide pedig egyik könnyeben megfogható dalukat illesztem be:

A melbourne-i Riff Fist power trio negyedik nagylemezét küldeném mindenkinek, aki türelmetlenül várja, hogy új nagylemezzel jelentkezzen az Orange Goblin. Csekira:

 

Az olasz Electric Swan a hetvenes évek rockzenéjét imádja, mint ahogy hozzájuk hasonlóan sokan közülünk. Lucio Calegari gitáros valószínűleg nagy rajongója Jimi Hendrixnek, a Deep Purple-nek, és szerintem a Black Sabbathot sem csak hírből ismeri. Ehhez adódik hozzá Monica Sardella énekesnő Janis Joplint idéző erőteljes hangja, és ennyi alapján már el tudod dönteni, hogy osztasz-e kiflit az Elektromos Hattyúnak.

 

A Fates Warning egyik legjobb nagylemeze nemrég töltötte be a huszat.

Nem mintha lenne akár egyetlen rossz albumuk is.

"This is what you get..." - szép csöndben ez az album is 20 éves lett. Bónusz: az Easy Star All-Stars majd' 10 évvel későbbi remixlemeze.

Radiodread (2006): az OK Computer dubba és reggae-be oltva.

Az utóbbi években sorozatban térnek vissza, vagy kihagyások után folytatják az alkotómunkát a kilencvenes évek istenei (Aphex Twin, At the Drive-In, Faith No More, Godflesh, stb.), úgyhogy számomra alig okozott meglepetést, hogy Brithon Kardf Aranyfogú Tigrise 19 év után új, korábbi albumaihoz (Timeless 1995, Saturnzreturn 1998) mérhető monumentális alkotással lép ismét elénk. A hanganyag tíz perc híján két óra hosszú, és aki korábban szerette a dárenbéz őrültjét, szerintem most sem fog benne csalódni.

Az új Peaking Lights. Lenyűgöző. Mély nyugalomban olvad szét a fejem, közben meg táncol körülöttem az univerzum. Ez a zenekar, basszátok meg.  

A FB-csoportban jelent meg. EEB.

 

Következő előadónk Skóciából érkezik hozzánk: a négytagú Atragon alapvetően doom metal zenekar. Zenéjükben jelen van az a bizonyos vibrálás, amit sokszor és sok helyen szokás manapság hiányolni. Ez az a plusz löket, ami zsíros nagy riffekben, és súlyban nyilvánul meg, nem mellesleg pedig az Electric Wizard dalszerzői hozzáállásához teszi őket hasonlóvá. A Varázsló mellett - főként az énektémák miatt - nekem a Cathedral ugrott be velük kapcsolatos párhuzamként. Dalaik nagyrészt horrorról és tébolyodottságról regélnek, és a Bandcampen annyit fizettek értük, amennyit szeretnétek.

 

Régen volt jazz, és a nagy nevek közreműködésével készült Hudson pont jó arra, hogy felvegyük az elejtett fonalat. Az albumon feldolgozások is hallhatók (Bob Dylantől, illetve Jimi Hendrixtől), de nekem elsősorban a hangulata miatt tetszett meg.

Négy év után a los angelesi Sasquatch elkezdte az ötödik manőverét!

Faraóföldi újdonság! FB.