Ez itt pedig Dale bátyó első szólólemeze.

Két héttel a megjelenés napja után posztolom, de: 30!

A francia Stormhaven prog-tech death metált nyomat, melyben jellemzően a proggerség az uralkodó csapásirány. A vokalista felváltva vagy böfögve üvölt, vagy pedig pedig feketésen károg. Billentyűket is használnak, de csak aláfestő elemként - vagy kompozíciós eszközként, ha úgy tetszik. Szóval nem kimondott szimfo-halál produkció az Exodus, ami egyébként a 2010-ben alakult banda második nagylemeze. Legyezd magad ezzel az újabb hőhullám első estéjén!

 

Keresztényi hangulat. Egygityós gospel. Önsorsrontásgátló árenbí. Soul! Ne drogozz, ne igyál, egyél rendesen, járjál el edzeni. Mantrázd a címadó számot. Elestél és elaludtál az utcán? Nézz tükörbe.
Az Úr segít.
Johnnie Frierson különben az After Laughter-ös Wendy Rane tesója. Ez pusztán egy érdekesség. Ez az egyetlen anyag tőle, hatvanas évek, tavaly jelent meg végre nemkazettán. Dave Bixby-nek a 70-es Ode To Quetzalcoatl-jához tudom hasonlítani, spiritually speaking.
Kedved lesz megtérni, testvér!

A Washed Out (született: Ernest Greene) harmadik nagylemezén jóféle, nyári, lazító muzsika - alias chillwave - szól. Alig fél órás játékidejével akár EP is lehetne, de ezzel legalább elkerülte, hogy a dalok rétestésztaként nyúljanak a júliusi éjszakába. Több technot a blogra! Szorgos népünk győzni fog!

Ezt az albumot egy ideje terveztem újraposztolni, mert a freeblogos poszt már elég régen kimúlt. A Glass által komponált filmzenét a Kronos Quartet prezentálja, a részletek pedig itt olvashatók.

Legutóbb két éve, a Cold Was the Ground megjelenésének idején találkoztunk a kansasi The Midnight Ghost Trainnel, most pedig megérkezett az új nagylemezük.

 

Szép, vibrálóan szomorú dalok a Dirty Projectors-szal való közreműködéséről is ismerhető Larkin Grimm új lemezén. Szerelem, félelem, magány, csalódás, üresség, bántalom, gyönyörű hangszerelés, freak-folk felhangok. Harcos.

Hősünk legújabb nagylemezén hátrébb vett a rockból, és ráadta a gázt a popra. Persze csak wilsoni értelemben: a To the Bone ihletői a nyolcvanas évek David Gilmour-, Kate Bush-, és Peter Gabriel-lemezei között keresendők. Emellett nyomokban Porcupine Tree-t és a Blackfieldet is tartalmaz. Meglepő, mi?

Több technót a blogra! A Broken English Club (azaz Oliver Ho) napjainkban épp megmenti ezt a nagyszerű műfajt. Sötét, komor, városi, kurva monoton, drónzajos, militáns, szintiégető súlyos szívzörej. Nagyjából bármelyikkel lehet kezdeni, én a Suburban Huntingot hallgattam a legtöbbet, de általában mindegyikre le tudom szakítani a fejem.

30 éves ez a csodálatos lemez. 

A nemrég megjelent The Longest Winter EP kellően felcsigázott a nagylemez előtt.

Megérkezett az új Prong.

Mike Patton, Dave Lombardo, Justin Pearson (The Locust, Head Wound City), Michael Crain (Retox, Festival of Dead Deer) - vagyis új mötál szupergrupp született!

 

Monolitikus riffzuhatag, pszichoszomatikus révület, kísérleti gitárzengetés, és a műfaji határok semmibe vétele jellemzi a korábbi Light Bearer tagokat tömörítő brit Poseidon bemutatkozó albumát. Az alap a Neurosis világképe, erre még rápakoltak plusz rétegeket a lá Pink Floyd, Electric Wizard és Yob. Fincsi, mi?

A japán Kikagaku Moyo transzcendentális muzsikát művel, melyben békésen megférnek egymás mellett a keleti, folkos ízek és a rockosan zakatoló elemek. Bár ők is rendesen képesek belegabalyodni a kompozícióikba, zenéjük mégsem akkora szónikus támadás a léleknek, mint az Acid Mothers Temple szerzeményei. Dalaikban ott lüktet a krautság is, de simogatnak, ha éppen drone-osan fogalmaznak, és szerintem mindenképp érdemes velük megismerkedni. Akinek pedig mindez kevés, a kiadó Bandcamp-oldalán böngészhet újabb bandák után.

Legközelebb élőben: 2017. augusztus 2., Ozora fesztivál

20 éven át ásd a saját lyukad!

Két évvel a Frankenstomp válogatása, és nyolc kibaszott évvel a zseniális Psychsploitation után újra eljöttek értünk Belzebub szörfösei, hogy ebben a faszpállasztó időben is tudjunk minek örülni.  

Ez pedig a legendás trió második, 1982-ben megjelent nagylemezének idei újrakiadása.

Aki dubber, velünk tart!

A velszi The Witches Drum bemutatkozó nagylemeze ott folytatja, ahol három évvel ezelőtti Future Kings of an Empty Throne című EP-jük (még mindig akár ingyen is van) abbahagyta. Vagyis űr-kövező-érzékekentúli sziklazenét.

 

Hé Trent, aggyál mán egy kis vaxot erőszakot!

A Strange Broue agyontorzított okkult stonerdoom dalai rövid időre segítenek elfelejteni a pokoli hőséget. Az album a Bandcampről az ismert felajánlásos módszerrel beszerezhető. A lemezborítón a relatíve alulöltözött hölgy vajon miért bekötött szemmel bowlingozik?

 

J. Spaceman a Spacemen 3 és a Spiritualized kiválósága, aki a Föllakzoiddal közösen adja élő élőben a chilei banda legutóbbi nagylemezének két dalát. Repetitiv törzsi trensz és motorikus lüktetés az improvizáció határain túl és vissza. A lemaradók pedig a Bandcamp-oldalon fülelhetnek bele a dél-amerikaiak korábbi anyagaiba.

 

Négy fekete gyertya: ez lesz a IIII. Fekete Zaj Osztálykirándulás, július 20-tól 23-ig, Sástón, a Mátra Táborban.
Ismét megmutatjuk, mekkora szükségünk van erre a zenét ontó, barátságokat szövő, nagyon is élő lényre, a Fekete Zajra. Az anyafeszt erőre kapni látszik! Mindenki tett érte, aki eddig eljött. Tegyük hát oda magunkat idén is a Mátrába! :)
Az egyedülállóan családias, baráti légkör garantált, és kiváló zenekarok tucatjai szólnak majd festői környezetben. Emlékezetes lesz, mint mindig.
Vannak szobák és sátorhelyek, lehet enni, inni, tisztálkodni. A belépés ingyenes, a szállás nem. A fellépőket a helyszínen támogathatjátok.

 További információk a fesztivál facebook oldalán: IIII. Fekete Zaj Osztálykirándulás

Elektronikus, de nem csak az: a londoni zenész-producer Gaudi idei nagylemeze olyan, mintha egy nem létező pszicho-western-road movie aláfestő zenéjét hallgatnánk. Ezt a vagy mélázó, vagy pedig utazós hangulatot kismillió vendég jelenléte biztosítja, illetve színesíti, mint pl.: Bill Laswell, Buckethead, Colin Edwin (Porcupine Tree), Jamie Saft, Nikolaj Bjerre (a Lamb dobosa), Pat Mastoletto (XTC, King Crimson), Ted Parsons, s valahány név a naptárba'. Füleldoda:

Atompontos ritmusszekció, Eric Alper gitáros prog death és tech death megoldásai, Evan Berry alagsori gurgulázásból fülbemászó, tiszta refrénekre váltó hangja, és mindezeken túl eszméletlen nagy fíling jellemzi a bostoni Replacire második, alig negyven perces albumát. Véletlenül jött szembe a neten, de az első hallgatás után bennragadt a lejátszómban. Pár perccel korábban írtam egy részletesebb ajánlót is, de valahogy elszállt. Fülelni ér!

A "Több technot a blogra!" gondolat jegyében álljon itt az Orbital '96-os albuma. A Hartnoll testvérek 1989 és 2004 között alkottak, aztán feloszlottak, és négy évvel később újrakezdték. Első Orbital-periódusuk idején nyolc nagylemezt adtak ki, illetve a nevükhöz kapcsolódik a Michael Kamennel közösen komponált Event Horizon (Halálhajó) filmzenéje is. Az újrakezdés óta lassultak, közel egy évtized alatt egyetlen nagylemezt (Wonky, 2012) és szintén egy filmzenét (Pusher OST, 2012) szereztek. Sikerük titka könnyen felismerhető zenéjük, illetve az, hogy önállóan, otthoni barkácsduóként kezdték, és sokáig tele voltak jó ötletekkel. Az In Sides a negyedik nagylemezük, és az előző hárommal együtt (Green Album 1991, Brown Album 1993, Snivilisation 1994) nyugodtan nevezhető saját műfaja klasszikusának.

Több technót a blogra! Joel Eel idei debütálása az EBM, a sötét, atmoszférikus tuccogás, a szent és megtisztító savas monotónia kedvelőinek szól, akikből remélem van itt pár. Nagyszerű cucc, függök tőle, lekönyököli az orcád, és te orca nélkül bólogatsz és baszatod be a városba nagy vagányan.  

"Mindig van új, s még újabb, hát várd a csodát..."

A 2014-es kétszámos Go Rambo óta várok a Dasher nagylemezére. Itt van. Szarrá szétbasz.

Az évtized rejtélye, hogy az izlandi LEGEND eddigi egyetlen, 2012-es lemeze miért tölthető le ingyen a bandcamp oldalukról, amikor egy komplett vagyont érő zene van rajta. Egy ideje próbálom megfejteni, hogy miért ilyen jó fej ez a banda, de inkább csak adtam nekik pénzt, mert ez a lemez régóta jelent nekem kurva sokat. Nem is nagyon akartam posztolni, ezért. De már mindegy, úgy döntöttem, hogy, aki nem ismeri, annak hallania kell, és remélem, hogy másnak is lepattintja a fejét. Depeche Mode, Fever Ray, ohGr és Covenant jellegű sötét, gót EBM, avagy indusztriális szintipop a dolog, és egyik szám nagyobb műsor, mint a másik. Őrületes dallamok, vámpírtangó, rozsdás szívek, jégvirágos táncparkett, szuicid ódák, epikus méretű fagyos slágermálha. Ebben a műfajban kevés jobb lemez született, pedig született egy rakás baszott fasza.   

A walesi Kelly Lee Owens első lemeze bámulatosan ki van találva. Egy felesleges hang sincs rajta, lecsiszolt, művi, mesteri. Lényegében egyfajta dreampop és ambient és minimal techno hibrid. Egyszerű számok, de mélyre másznak, sok-sok fogós ötlettel, finom nosztalgiával, ütős és súlyos ütemekkel, elszállós és komor és hideg és meleg és pszichedelikus textúrákkal, levegős és puha énekkel. Kibaszottul nagy munka, de egyben kell letolni ahhoz, hogy ellopja az elméd. Figyelni kell rá, és elvisz a fejedbe, gyönyörű az egész.   

Helen Marnie a nagyszerű Ladytronból. Istennő. Ez itt a két szólólemeze. Pop, jól. Fülbemászás, elektrótánc, slágermelódiák, felemelés. Az első lemeze a mindenem, hibátlan mestermunka, személyes és őszinte és érzelmes és dögös. Az olyan istentelenül zseniális számoktól minden alkalommal elszáll a fejem, mint a Hearts on Fire (ami legalább akkora dallambeöntés, mint a HammerFall azonos című dala), és a kibaszott Sugarland, vagy a nyitó The Hunter. Nem tudom megunni ezt a lemezt. Az idei második is nagyon rendben van, de aki a jelentős rádióbarát fordulatokat elvből elutasítja, az nehezebben fogja elkapni a fonalat.

Ahogyan az a lemezborítóról látszik, a The Magpie Salute egy soktagú zenekar. A zenészek harmada az egykori The Black Crowes soraiból került ki, a többiek eleddig ismeretlenek voltak számomra. A zenéjüket pedig már az előzőek alapján könnyedén be lehet lőni: ez a társulat bizony blues alapú, helyenként déli ízeket is felvonultató hard rockot játszik. A cím nélküli lemez egyébként az alig egy éve összeállt banda bemutatkozó munkája, amin két szám kivételével feldolgozások hallhatóak.

A RYM és a Discogs, illetve emlékeim szerint 2007-ben, Bandcamp-oldaluk szerint viszont 2008-ban jelent meg a Moving Mountains bemutatkozó remekműve. Azóta két másik nagylemezt is kiadtak (Waves 2011, Moving Mountains 2013), de azóta sem írtak ennél jobbat. A Pneuma álomszerű post-rock, néhol alternatív rockos felhangokkal, as its best.

 

A lassan négy és fél évtizede létező Cheap Trick is új lemezt adott ki idén. A We're All Alright! ráadásul szerintem bőven jobban sikerült, mint a tavalyi, egy évtizednyi nyugi után megjelent Bang Zoom Crazy...Hello. A hard rock ikonpapik továbbra is tökösen tolják.

Júniusban lett 10 éves ez a kitűnő lemez. Kurva jó újrahallgatni.

Nagyon fincsi zongorás jazztrió, három számban Iggy Búgóhangú Poppal a mikrofonnál.
Bámuld a felhőket, és hesszelj rá egy hatalmasat te is!

A japán Hibushibire bemutatkozó albumának a címe és borítója nem véletlenül idézi az emberben az Acid Mothers Temple-t. A nagylemez producere ugyanis Kawabata Makoto, az AMT kiválósága volt. Innen már könnyű kitalálni, hogy az osakai trió zenéje trippy-pszicho-space-jamrock, improvizatívan gerjedő gitárral és agyament danolászással. Remélem, hogy nem maradnak egylemezesek. Akit pedig érdekelnek a Riot Season Records további kiadványai is, a kiadó Bandcamp-oldalán böngészhet.

 

Míg a milánói King Bong három évvel ezelőtti legutóbbi albuma (PINNG: Or the Underwater Adventures of a Young Cthulhu) a sztenderd sztóner felől a drone felé tágította a trió zenei univerzumát, addig a frissen megjelent nagylemezük az agyas kísérletezés irányába lépett tovább. A jól sikerült, szintén fura című nyári nyalánkságot James Plotkin maszterolta.