A seattle-i Fleet Foxes nagyot dobott 2011-es Helplessness Blues című albumával - ami annyira hipnotikusan hatott rám, hogy jó ideig nem tudtam letenni. Így nem csoda, hogy nagy elvárásokkal közeledtem a kb. egy hónapja kiszivárgott új nagylemez felé, és ennek megfelelően pofára is estem. Nem tudtam ráhangolódni, így hamar félretettem. A megjelenés utáni újrahallgatás viszont megmutatta, hogy nem hiába kiáltanak sokan magnum opust a Crack-Up hallatán. A szextett nemcsak megtartotta zenéjének minden pozitívumát, hanem okosan és sikeresen tágította a saját határait. Alapból egy független, néhol pszichedeliába és kamarazeneszerű valamibe átcsúszó folk együttesről van szó, amely most olyan elemeket is bevont a muzsikájába, mint a krautrockosan lüketető szintik, jazzes zongorafutamok, közel-keleti(nek tűnő) vonósok, appalache-i stomp, vagy az egyszerű tapskíséret. Mindezt persze módjával, úgy, hogy a rájuk jellemző az éteri-pasztorális hangulat továbbra is meghatározó maradjon. Aki pedig lemaradt a korábbi dolgaikról, az a Bandcamp oldalukon hallgatózhat. Ide pedig egyik könnyeben megfogható dalukat illesztem be:
