A Ballroom rémlik még valakinek? Nem nagyon, mi? Oké, semmi gond. Már az ő lemezüknél említettem, hogy van egy új banda, a Wilful Boys, amely igazán nagy dolgokra hivatott. Akkor még csak egy kislemez volt mögöttük, amit valamiért mégsem raktam ki a blogra, talán a rövidsége miatt, nem tudom. Tavaly viszont végre megjelent az első nagylemez, és ezt már nagyon nem akarnám mellőzni, még ha kissé késve is tálalom. Az album természetesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket: egy újabb erőtől duzzadó, nyers, minden póztól mentes galerivel bővült az underground rock'n'roll depó. Steven Fisher, aki a Ballroomban még csak dobolt, itt már énekel is, legalábbis valami nagyon hasonló dolgot művel. Az agyamat szaggatja széjjel minden alkalommal, amikor csak mikrofonhoz jut, a zene pedig haver, hát az a padlóra küld. Ha bírod a nyolcvanas évek aussie proto-grunge/noise rock bandáit, a szintén ausztrál, de újabb kori hősöket (Cuntz, Bits of Shit, tehát Homeless Records) vagy az amcsi AmRep cuccokat, akkor ez a zene neked is éppúgy szól, mint nekem. Sőt, még leheletnyi brit jelenlétet is tapasztalhatunk korai Amebix és Killing Joke riffek és verzék formájában. Mindez (szó szerint) punk hozzáállással (szó szerint) megfejelve.
