Hogy ne unatkozzatok a vasárnapi fülledt időben, itt van egy kis sludge! A floridai Weltesser a mocsár és a bágyasztó hőség gyermeke, így a mélyre hangoltan morgó gitárok és a fájdalmas üvöltések náluk alapnak számítanak. A szerzemények nyálkás miazmákkal árasztják el a hallójáratokat miközben a posvány bűzös mélyére húznak le, a hallgató fulladás beállta előtti utolsó gondolata pedig az, hogy itt aztán nem fukarkodtak a Sabbath- és a Sleep-imádattal.
A brit The Mekons 1977-ben, a brit punk idején született, és sok mindennek nevezték már őket: fundamentalista punk rockereknek, a rákenró történetének legforradalmibb bandájának (amiben annyi igazság csakugyan van, hogy társadalomkritikus baloldali művészlelkek alapították anno), túláradó fantáziájú ludditáknak, és ki tudja még minek. Tavaly megjelent sokadik, és eddigi legutolsó nagylemezükön is önmagukat adják: mindenről és mindenkiről elmondják a véleményüket. Zeneileg ehhez főként a post-punkot használják fel, de akkor sem szívbajosak, ha az alt-country, az alternatív rock, vagy az art punk vizeire kell evezniük. Négy évtizednyi gyakorlat után ezen mondjuk nincs is mit csodálkozni.
Nem csoda, hogy boszorkányok élnek az oregoni Salemben, hiszen ott van a Pokol is. A stúdióban szerényen csak MSW művésznév alatt alkotó úriember egyszemélyes projektje engem legalább is erről győzött meg. A Hell muzsikája a doom, az alap tehát a lassúság és a fejpasszírozás, amire olyan plusz rétegek épültek rá, mint a drone, a sludge, és a jó kis black. A hét szerzeményben emellett hallható még démonfattyak és gyermekeik sipítása, rikoltozása, és hörgése, ami teljessé teszi otthonuk rémisztő és nyugtalanító hangulatát. Középút nem nagyon van: ezt a lemezt vagy szereted, vagy pár perc után kikapcsolod és törlöd.
A poszt apropója csak annyi, hogy ez a kedvenc Groove Armada nagylemezem, másrészt pedig az, hogy a Superstylin' mind zeneileg, mind pedig mozgóképileg számomra megunhatatlan.
Szerb punk rock alapvetés 1980-ból, csak úgy, mindenféle apropó nélkül. Aki hallgat/hallgatott CPg-t, annak bizonyára nem lesz ismeretlen a következő klasszikus:
Az instrumentális math rockban utazó Yowie harmadik albuma, áprilisi megjelenés. Nem viszik túlzásba a lemezkészítést egyébként: 2004 óta ez a harmadik eljövetelük. Ja, hogy ugyanezt elmondtam már az előző mondatban is. Oké, nem vagyok olyan precíz. Ők igen.
A semmitmondó bandanév és semmitmondó lemezcím mögött frankó art-pszicho-prog rock bújik meg. A munkamániás új-mexikói duónak ez a sokadik nagylemeze. Az egész attól lesz izgalmas, hogy a hanganyag a saját, 2011-es The Capital in Ruins című albumuk újragondolása.
A Brainbombs az utóbbi években igen aktív, viszont a kistestvér, a No Balls már viszonylag régen adott ki rendes sorlemezt. A faszán minimál borító mögött csupa olyan ronda dolog rejtőzik, amitől óva intek minden jóérzésű hallgatót, nehogy még bajuk essék. Mert hát a noise rockhoz nem jóérzés kell, hanem jó ízlés.
Tizenegy év kihagyás után megérkezett az 1978-ban alakult, 2004-ben újjáalakult londoni Pagan Altar negyedik nagylemeze! A formula változatban: a jó öreg brit új hullámos heavy metált ötvözi a doommal. Úgy is mondhatjuk: ez aztán tradicionális!
Ismét egy válogatás következik, amely a hetvenes évek előtt hajt fejet. Az ámerikai fekete zenékből merít egy csokorral, a megközelítés pedig a rock-funk-soul vonalon történt, néha még szólóimádat is van.
Az aussie csodabanda idei harmadik nagylemeze is megérkezett.
A borító szövege a lényeg: itt bizony szűk hetven percben az
1968-79 között született afroamerikai zenékből merít egy nagyot az album.
Az amerikai anyától és iraki apától származó amerikai trombitás Amir ElSaffar kísérőzenekarával együtt megmutatja, hogy milyen az, amikor két zenei világból egy sosemvolt harmadik megszületik.
A Cormorant székhelye Szent Ferenc városában található, ám a várakozással ellentétben a négyesfogat nem virágkötőként dolgozó szerelmes hippikből, hanem mérgesen morgó metálmedvékből áll. Zenei programjuk alapja és sarkköve egészen pontosan a halálmetál, amelynek szerves alkotóeleme a feketeség, a hetvenes éveket is felelevenítő előremutatós részek, és helyenként a dobos azt is megmutatja, hogyan csépelték a nyolcvanas évek nagyjai a bőröket. A Diaspora egy órája alatt igazi fülkényeztetés zajlik, aminek a hallgatók kifejezetten örülni fognak.
A hamburgi Father Sky Mother Earth duó az ambient/drone metal egyik legizgalmasabb új előadója. Közel negyven percben tökéletes transzcendentális misét celebrálnak, aminek hallatán után még a műfajtól idegenkedők is elégedetten csettintenek egyet. Belső utak vándorai, szevasztok!
A bécsi oroszok úgy tolják a gypsy punk ska-t, mintha rákenró volna. Ránézésre ezt sugallja a lemezborító, és ez így is történik közel negyvenöt percben. Füleldoda:
A hetvenes évek rockjában szeret elmerülni a melbourne-i Devil Electric, olyannyira, hogy zenéjükre akár a vintage rock címkét is ráakaszthatjuk. A Pierina O'Brien énekesnővel nyomuló négyes legerősebb hatásai a Black Sabbath, illetve a The Allman Btrothers voltak, és csipetnyi Rainbow is kihallatszik belőlük. Egyszóval egyszerre bluesos, heavys, és rockos, amit művelnek, méghozzá nagyon is frankón.
A clevelandi Sparrowmilk legénysége Ancient VVisdom-, Doomstress-, és Venomin James-tagokból áll. A banda instrumentális doom metalt nyom, amelyben emellett megférnek post-rockos/metálos, pszichedelikus, sludge-os és space-es témák is. Mentségükre legyen mondva, hogy hallgatni sokkal nagyobb élmény, mint ahogyan azt a rövid ismertető alapján gondolná az ember.
Az agyament nevű Alacsonyan Szálló Héják duó agyament zenéjének eljátszásához olyan, bizonyítottan agyament muzsikusok nyújtanak segédkezet, mint Dale Crover vagy Trevor Dunn. A korongot a híresen agyament James Plotkin keverte. Két számban ráadásul King Buzzo vokalizál.
A friscoi Thee Oh Sees új lemeze már a banda rövidített nevével jelent meg, ám a változás zenéjükben nem okozott törést: a szerzeményeik továbbra is a garázs-pszicho rock vonalon mozognak. Így is indul a korong:
Bjørn Torske és Prins Thomas két norvég elektronikus jómunkásember, utóbbi előbbit mentoraként tiszteli, és pont hűsz éve már készítettek közös felvételt. Hogy ne legyen kapkodós a tempó, a felvételeket egy évig pihentették, majd utána következett az élőben rögzített hanganyag vágása, szerkesztése, végül pedig kiadása. A kollaboráns szerzemények sokszínűek: a motorikus krautos lüktetésűtől a kozmikus diszkóeffektekig terjed a stílusok skálája. Dob + basszus + szintik: több technot a blogra! És akkor lesznek, akik győznek.
A svéd Dead Lord harmadik albuma olyan, mint az előző kettő. Vagyis folytatólagosan imádja a hetvenes évek rockzenéjét - a Blackfoot-, a Thin Lizzy-, a UFO- és a Y&T-hatások garantáltak.
A portlandi Atriarch tipikusan az a banda, amit a címkézések helyett sokkal inkább hallani kell. Mert ha azt mondom, hogy itt doomos alapokon nyugszik a sludge, akkor az olvasó menten gondol valamire. Mint ahogyan akkor is, ha azt mondom, hogy düh, nyakatekert agyasság és erősen izomszagú súly van a muzsikájukban. És ha mindezeken túl olyan bandákat is emlegetek velük kapcsolatban, mint a Swans, az Amebix vagy a Killing Joke, akkor harmadszor is ugrik egyet a képzelet. A lényeg pedig szokás szerint félúton van a három megfogalmazás között. De inkább hallgassatok bele:
Még mindig hőhullám Berlinben. A Pretty Hurts tavalyi lemeze (meg az előzőek is) pont azt a fajta zajos, sötét, szomorkás post-punkot tartalmazza, amit annyira imádok. Rég volt már ilyen kirakva, de ha valami ilyen jó, akkor arra megéri várni.
Több technót a blogra! Jó, a Circa Tapes nem totál techno. Minimál szintizés (olykor nosztalgikus hangulatban), eszelős grúvok és ütemek, agyba fúró csodás dallamok, visszhangos-sejtelmes suttogó ének, űrbéli városok monoton fénytánca, súlyos taglók keverednek bámulatosan lecsiszolt számaiban.
Detroit techno, cold wave, indusztriál, ízes pszichedelia, és némi EBM kutyulódik a lemezeken, egyénien, gyönyörűen megírva, iszonyatosan hangulatosan és olyan mesterien szerkesztve, hogy kénytelen leszel újra és újra meghallgatni őket, egymás után. Nagyon nagy zene, kifejezetten kifinomult, de nem képmutató, és nem csak a drogosok hallgathatják, hogy örüljön az a péló is, aki még használja a komment-szekciót a blogon.
Elvileg amúgy kint van az idei lemez is, de nem találom, szóval segítsetek. Köszi.
Ha már meghallgattad az összeg gitárszólót, végighörögtél minden metálkaraokét, és még mindig hőség van, akkor jön el a dub és a reggae ideje. Közben keverj egy jéghideg koktélt, és indulhat is a trópusi parti!
Hőhullám Berlinben (is). A Grow Grow túlhevült és kiszáradt noise rock/post-hardcore zenéje nem teszi ugyan hűvösebbé az idei nyarat, németesen precíz zajfakasztásuk azonban még egy jéghideg italnál is jobban esik. A dalszövegek viszont dajcse nyelven íródtak, ami az arra érzékenyeknél fejfájást, ingerlékenységet és koncentrációzavart okozhat.
Pár éve mondjuk még tudtak angolul:
Időközben 25 éves lett a kilencvenes évek egyik alapvetése.
Őszentsége Shaun Ryder és a Black Grape húsz kibaszott év után visszatért, méghozzá nem is akárhogyan. Mindenki bassza fel a táncos cipőjét, lötyögtessen egy szar koktélt, tekerjen egyet, és rázza a seggét menőn.
A brooklyni Eternal Black bemutatkozó lemeze tradicionális doommal házasított torzított sztóner és fuzz riffeket kínál fel a hallgatónak. Azt, hogy első albumukat kellő alázattal, és egyben a műfaj iránti szeretettel írták meg, mi sem mutatja jobban, mint hogy már az első hallgatásnál az ugrott be, hogy mesterien ápolják a Sabbath-, a Saint Vitus-, és a The Obsessed-féle örökséget. Maryland uralkodik. Csekira:
A Pachinko a kilencvenes évek második felében kiadott két noise rock csúcslemezt, gyakorlatilag visszhang és feltűnés nélkül. Hogy e két lemez alapján nem sorolják őket a műfaj legnagyobbjai közé, az mondjuk az emberiség, de legalábbis az underground gitárzenei színtér egyik legnagyobb bűne. Ámde drága barátaim, ne törődjünk most a balgákkal, hatalmas öröm ért minket, minden nyolcszázezredik emberre jutó egy szál zajrockereket: 18 év után elkészítette harmadik nagylemezét a kibaszott Pachinko!
A 2005-ben Észak-Amerikában kiadott dupla Dronevil egylemezes változata egy évvel később jelent meg Japánban. A kombinált verzió határozottan élvezhetőbb lett, mint a két korongos kiadás, amit elvileg két lemezjátszón kellett egyidejűleg megszólaltatni. A TeCsőn természetesen ott van az egész:
A német Mantar a jó öreg tört krumpli + sült hús recept alapján készült sludge metalt játszik: a duó fejbekólintó zenéje mellé darabos-feketés ének, valamint hardcore-os vibrálások járnak. Emellett az volt a nagy meglepetés, hogy a mindezt úgy adják elő, mintha improvizálnának. Ha a hőgutára akarsz a hétvégén rámenni, akkor az Ode to the Flame az adekvát választás!
A lassan elviselhetetlenné fokozódó hőségben jól fog esni egy kis roots reggae, amit a francia Rod Anton és népi zenekara vezet fel. A Reasonin' a társulat bemutatkozó nagylemeze öt évvel ezelőttről, és ezzel a számmal indul:
