John Bergin (vágjátok, Trust Obey), Jarboe, és Brett Smith közös munkája az ezredforduló tökéletes zenéje volt. Totálisan lenyűgöz, hogy nem lehet szavakkal megfogni azt, ami itt történik. Jégvirágos, fagyhalott, sámánisztikus dimenzióugrás bele bazdmeg a lelkedbe. Éjfekete ambient, misztikus mély techno, folklór-határátlépések, rejtélyes trip-hop, rohadék drone, derviskör, Jarboe táncba hívja a sátánt őrülten szexi dallamaival, te meg csak úszol a lemez tömör, súlyos, sokkolóan kemény miliőjében, és addig csodálkozol, amíg csak lehet. Ez a lemez nem evilági, ez az, amit fülhallgatóval adagolsz, lehúzott redőnyökkel, ágyban fekve, hogy az elméd a legtávolabb lebegjen a faszos kis punnyadt testedtől. Úgy zseniális, ahogy van.

John Bergin hatalmas forma. Képregényeket rajzol és ír, fotózik, szobrászkodik, grafikus, animátor, és mesekönyveket is ír. Ja, és muzsikál is. Mondjuk sokan nem neveznék muzsikának a Trust Obey jéghideg, meditatív, pszichotikus ridegségű hullamerev indusztriális pusztítását. Pedig az, muzsika a javából, amire kivagdosnád egy pucér szűzlány szívét, amitől amfetaministenekhez fohászkodnál, aminek köszönhetően az életed elveszti értelmét. Vasszigorral súlyt le, kibassza a közvilágítást és rémálmaid démonjaival dugat seggbe. Túlvilági transzba rántanak ezek a kilométeres, végtelenül monoton, gyilkos riffek, a gépdob vagány puffogása és a marcona basszus hipnotikus harapása. 

Aki szereti az indusztriális döngölés bármilyen formáját, az kapja le ezeket, elég alapvető dolgok a zsánerben. De Bergin más néven kiadott cuccairól sem kellene megfeledkezni. 

 Mindkét lemez amúgy a '90-es évek közepének szülötte, az első - mint azt címe is jelzi - egyfajta szubjektív aláfestőzene A holló képregényhez, a másik pedig saját Ashes című képregényének zenéje. 

Túlzás nélkül állítom: az Icarus Line meghatározó jelentőségű zenekar. Ez pedig az új lemezük. Amúgy voltak már ők a blogon? Nekem nem rémlik...

Az egyik leg... leg... leg... legendásabb noise rock zenekar '92-es nagylemezének demói tavaly már megjelentek két részletben, vinylen, de idén egyben is kidobták őket, immár CD-n. A borítót a fél napja kiposztolt Haze XXL készítette. Most pedig jöhetne néhány sor arról, hogy mennyire glorifikálom én ezt a bandát másodmagammal itt a blogon, de minek? Úgyse értenék meg sokan. Ennek ellenére az AmRep élt, az AmRep él, az AmRep élni fog.

Itt az eredeti lemez:

Az oslo-i Elephant9 saját bevallása szerint "magas oktánszámú rock'n'jazz prog pszichedeliában" utazik. Ők sem ismeretlenek számunkra, korábbi albumaikat a bloghu-s idők előtt már posztoltam. A Silver Mountain-on közreműködő Reine Fiske gitárossal egyébként a 2012-es Atlantis után ez a második közös munkájuk. Két éve pl. így csapatták együtt:

A lengyel Belzebong első, Sonic Scapes & Weedy Groves című bemutatkozó albumával négy éve, a freeblogos időkben találkoztunk. Nem kell sokat agyalni, a kielce-i ötösfogat a sztóndult-doomos, kicsit okkult izű rockban utazik. Második lemezükön olyan zseniális számcímekkel találkozni, mint a Diabolical Dopenosis, vagy a Goat Smoking Blues. A szép őszi időben mindenkit szeretettel vár a Greenferno! Mörch.

110 példányban megjelent 10 inches korong az amerikai noise rock fellegvárából, az amerikai noise rock legendáitól. Az amfetamin legyen veletek.

A nagyszerű név mögött három megveszekedett sátánfattyú bújt meg, akik '98-ban kiadó nélkül kiadtak egy lemezt pártucatnyi példányban, amiket aztán szétosztottak a haverjaiknak. Ezt a lemezt 2009-ben újrakeverték jó emberek, és kirakták a netre, pénzért. Mert ez a lemez pénzt ér. Én például meg is vettem. Most meg felrakom ide, hogy ingyen legyen, hogy ne kelljen kiadnotok tetves 1400 kibaszott forintot érte. Remélem a srácok megtalálnak, és leütik a faszom emiatt, mert bizony a zenéjük tükrében ilyen tisztességes fejeknek tűnnek. Olyan ez az obskúrus rémség, mintha a Zeni Geva, a Big Black, a Rapeman, a Cherubs, és a Cop Shoot Cop áthajtana a térdkalácsodon egy gőzmozdonnyal. Zajos, felbaszott, istentelen, kompormisszumot nem tűrő, kőkemény tagló, amit fel kell hangosítani, és hagyni kell, hogy behorpassza a szügyed. Akkora pusztító odabaszás.

Szombaton ebéd után legjobb a space rock.

AquaArc

Tavaly a True Detective rendesen behúzott, az idei második évadot viszont erősen zavarosnak, átgondolatlannak és nem egy helyen összecsapottnak éreztem - szerintem a "sokat akar a szarka, de végére ő sem tudja, mit is gondolt" minősített esete volt. A los angelesi szezonhoz viszont a tavalyihoz hasonlóan ismét frankó zenéket válogattak össze (mégha az nemhivatalos is volt).

Ezt a kétlemezes válogatást nemrég találtam meg a régebbi vinyómon. Mindkettő az ötvenes-hatvanas években született hollywood-i krimik és noir-ok filmzenéi közül csemegéz, true, nagyzenekari előadással. Mivel elég régi szerzemény, a bitráta 192 kbps, és a kettőt egybecsomagolva találjátok meg a lemezborítók mögött.

VA - Crime Jazz - Music in the First Degree (1997)

VA - Crime Jazz - Music in the Second Degree (1997)

Egy olasz banda német kiadónál megjelent cucca 2013-ból Hawkwind, Sun Ra, kraut, post-punk és funk behatásokkal, avagy péntek délutáni space adagunkat add meg nekünk világegyetem.

A Sky Shadow Obelisk rhone islandi duó, plusz egy rakás vendégzenész. A társulat zenéje doom alapokon nyugszik, amire progos és kísérleti elemeket épít rá feltétként. Egy ideje ülök már rajta, mert nekem a végeredmény eléggé hangulatfüggő: volt úgy, hogy nagyon fárasztott, de olyan is volt már, hogy végigbólogattam a lemezt (már ahol lehet). Végül is posztot kapott, mert bőven vannak, akik kedvelik az ilyen, és hasonló elborult dolgokat. A Beacon konceptlemeznek is tekinthető, mert szövegei nagyrészt a lovecrafti mitológia Nyarlathotepéről szólnak. Bandcamp oldalukon ráadásul két másik kiadványukat is meghallgathatjátok.

Egy évvel a Sweet Nothings után megérkezett a baltimore-i betyárok új nagylemeze.

1 / 2

A legendárium szerint a zenekart még 2007-ben alapította két középiskolás srác egy stockholmi Fu Manchu koncert után, bár zeneileg inkább az Electric Wizard féle vonalhoz tendálnak. Két EP (ha jól rémlik, még a régi blogra kitettem őket) után most debütálnak nagylemezzel, ötdalos, szép nehéz riffekkel kivert anyag, úgy ölel körbe, mint az "A massza" című filmben az űrkocsonya.

facebook

Na, belehúzott a mai nap, itt a patinás floridai halálfém múltra visszatekintő zenekar új lemeze, ezzel épp egy tucatnyi LP-jük van már. A zenekar szerint egyébként 28.11.15 HU - Budapest @ KVLT, a szintén most friss lemezzel jelentkező, és szintén kultikus svédhalál Grave társaságában. Bár erről még itthon nem olvastam semmi infót...

facebook

Nem nagyon értem mi történik a Monster Magnet környékén az utóbbi években, de igazából már nem is nagyon érdekel. A tavalyi Last Patrol remixalbum után ez most a 2010-es Mastermind remixlemeze.

facebook

Már épp kezdtem volna zsörtölődni, hogy holnap jelenik meg az új Clutch, és még nem lehet rabolni.

facebook

Sajnos már csak múlt időben tudunk beszélni erről a walesi bandáról, ugyanis éppen oszlóban vannak (mármint nem a norvég fővárosban lépnek fel, hanem tényleg ennyi volt), bár néhány koncertet még ledarálnak. Két (kritikailag is elismert) nagylemezük jelent meg, ez volt a második, és két basszgitárjukkal elég ügyesen ragadták meg a noise rocknak azt az ágát, amely eléggé rockos, tele van jó dallamokkal, és minden pillanatában ott vibrál a befutás lehetősége, ami persze rendre elmarad. Ez a fajta hangzás csak a Brit-szigetek zenekaraira jellemző, tudjátok, arra a sajátos ízre gondolok, ami más-más módon ugyan, de ott bújkál a Future Of The Left, a LaFaro, a Groop Dogdrill és a Pulled Apart By Horses muzsikájában.

Pszeudo-kommunista viccdisztópiából emelkedik ki a dicsőséges dobgépes indusztriális szintipunk ikonosztáz, amit a Servotron, a Spits, és persze a Big Black rajongói fognak szentségtől bebódulva imádni. Röhejes szövegek, faszon vert sci-fi utóélet, jeges, de masszívan ironikus technopaszír, bőgő bőgő, bénán kalapáló súlyos kamudob, rohadék riffek, elragadó gitár- és szinti-dallamok, fogós vokál, oda csap ahova köll, de rá fogtok érezni. Nagyon poén, nagyon dögös, nagyon punk, nagyon szeretem.

Ez a lemez nagyon készen van. Pszichedelikus transzpunk, post-punk lüktetésű garázsdiszkó, blues-gyökerek bukkannak fel, begombázott törzsi darálás, olyan mintha a Siouxsie and the Banshees lement volna kutyába, mintha a Thee Oh Sees elméje kitágult volna. Nyers, dallamos, beszippant, taccsra vág, lötyögsz, áldozol, nézel, fergeteges dalok ezek, a kurva életbe. Amúgy meg aki szereti a nagyszerű Duchess Sayst és a Red Masst, az örülhet, mert a PYPY az ő agyukból tört fel, olyan is, és bizony a csodás Annie-Claude Deschênes énekel itt is. Mindegyik szám himnusz, mindegyikre azt fogod mondani, hogy "na, akkor még egyszer". Én legalábbis ezt mondtam, és részemről itt a vége a dolognak. De azért remélem, hogy másnak is megeszik az elméjét.     

Proton Márti harmadszor is blogunk vendége.

Egy / Kettő / Mártiroda / Mártiarc

Az mondjuk, hogy ez eddig miért nem volt ide jól kirakva, rejtély. Mindenesetre a feedtime az egy zenekar, a többi zenekar pedig már nem lehet az. 

Death hatásokkal ízesített kapkodós thrash Némethonból, a Slayer és a Kreator rajongóinak.

Legközelebb élőben: 2015. október 26., Budapest, Dürer Kert, kisterem

Beugrás: 4999/5999 pénz.

1 / 2

A magyar közönség előtt is jól ismert garagerockpsychedelicpunknoisepop zenekar negyedik nagylemeze.

Ez is egy tavalyi lemez, viszont ez nem volt rajta a listámon. Attól még jó. Koszos, feslett '77-es punk Londonból, de nem londoni stílusban, szóval nem a Pistols, Damned, Eater, stb... példáját követik, sokkal inkább a Dead Boys és a Pagans nevével fémjelzett clevelandi hangzás az irányadó.

Most pedig egy kis erős tavalyi. Ez az album rajta volt januárban a listámon, de valamiért elfelejtettem kirakni. A bosnyák gyökerekkel rendelkező, de jelenleg Brooklynban székelő Exocomet friss vért pumpál a post-punkba, rájuk ez most tényleg igaz. Egyrészt visszavezetik a műfajt a mélyundergroundba, másrészt a legnagyobb természetességgel olvasztanak pulzáló zenefolyamukba krautrock, noise, no wave, sőt ambient elemeket.

A Sötét Buddha 2015-ben is ébredezik!

Szorgos népünk győzni fog!

1 / 2 / 3 / 4

Ezt mán tényleg nem hiszem el baszki. Újabb idei gigamegazseniális überprodukció. A primitív őserő találkozása a bizarral, a meghökkentővel, az agyfaszt okozóval. Kicsit noise rock, kicsit proto-metal, kicsit pszichedélia, kicsit goth, kicsit okkult, amúgy meg több tekintetben is punk. Valami ilyesmibe torkollna egy Hells Angels által biztosított, időhöz és térhez nem köthető, (riff)orgiába fulladó nagyszabású drogos parti, ha a Hawkwind, a Butthole Surfers, a Vágtázó Halottkémek, a Chrome, a Lubricated Goat, a Rudimentary Peni, a Christian Death, meg valamilyen blackened hardcore zenekar tagjai egyaránt jelen lennének.

[ Download ]

[ Download ]

[ Download ]

[ Download ]

Ha megvolt a Rabbits és a Gaytheist, külön-külön, akkor érdemes meghallgatni ezt. De csak akkor. Úgy lesz igazán érdekes, és akkor válik talán majd nyilvánvalóvá, hogy ez a két teljesen eltérő zenei világban élő-lélegző banda lerakta az év split lemezét, egy olyan kikúrt split lemezt, amitől nem kapsz levegőt. Minden splitnek így kellene kinéznie. A Gaytheist és a Rabbits ugyanis egy kollektívaként zenélték fel a lemez mindkét felét, belebújtak egymás agyába, egymás dalait (is) játsszák, akkora hangorkánt és bámulatos baszatást építve, amitől ezek a dalok új értelmet, új identitást kapnak. A Gaytheist énekese dalolja a Rabbits We and Zoo című klasszikusát, és ha azt hitted, hogy a sipákoló Jason gyerek nem passzol a Rabbits ordenáré bömböléséhez, akkor tessék, akkora rockhimnusz lesz a dalból, hogy attól a Mastodon elmegy a picsába. És vica versa, a Rabbits szétfejeli a Gaytheist súlyos pop rockját. Írtak közösen egy dalt erre a cuccra (Soap Scum), és külön-külön vették fel, hogy érezzétek a különbséget és a közös vonásokat. Kurva nagy dolog ez, de mondom, érdemes előtte a két együttesből kikupálódni. 

A csodálatos név mögött Portland egyik legeredetibb bandája áll. Nehéz leírni, hogy miért fogja valaki tökre imádni őket, valaki meg utálni. A Gaytheist alapvetően nem noise rock és nem is punk. Amolyan friss vért pisáló hard rock fejkapkodós-hajrázós energiabomba, amit valaki hasonlíthat a The Mars Voltához is, ha akar, de én kerülném az ilyesmit. Azért, mert a Gaytheist a portlandi punk és a noise rock színtéren mozog, ott aktívak a Rabbits bennszülöttjeivel kézen fogva, a zenéjükben pedig a meghökkentően dallamos vokál, a fiatalos és melodikus gitár irdatlan szakításai, a csúnya basszus, valamint az égbekiáltóan vad dobolás klasszikus rock parafrázisait az embertelenül hülye segg dalszövegek és a csinos küllem mögött megbúvó huggyantás többé teszik valamiféle opportunista dallamrock faszságnál. Pop érzékenységű dalszerzés, felnőtt slágerek, kiforgatott heavy metal, könnyed atmoszféra, a mélyén viszont ott rejtezik valamiféle hanyag súly, és példaértékű önfeledés. Tipikusan az a zene, amivel még be is lehet futni, talán.

A Rabbits egy nagyszerű noise rock együttes. Annyira nagyszerű, hogy simán a műfaj kortárs klasszikusaiként lehet róluk beszélni, és sokan meg is teszik. Persze nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tömör, böszme, baszottul vaskos passzírozásról van szó, égbekiáltó súlyról. A Rabbits nagyon kitalálta magát, nem ismernek kompromisszumokat, de mégis fogós, dagadt, zsíros riffekkel csábítanak, eszelősen börgő gitárokkal (kettővel, és nincs basszus), taglózó dobbal, az Unsane-t és a Killdozert idéző gurgulázó ocsmány énekkel rántanak be a műfaj legkeményebb dühöngőjébe. Ha darálnak, az a noise rocknak megfelelően olyan, mintha a rockstandardokon áthajtott volna egy úthenger, ha viszont lassulnak - mert bizony lassulnak - az meg olyan gyilkos Flipper- és Black Flag-hódolatokat eredményez, amiktől lefekszel. Iszonyatosan kemény banda, rohadtul kíméletlenek, és nagyon tudják, hogy mit akarnak: emlékezetes, rohadék noise rock dalokat írni, amiktől nem lehet könnyen szabadulni. Részemről a kibaszott Bites Rites egy verhetetlen noise rock mestermunka, amit a műfaj kedvelőinek mindenképp meg kellene tanulnia kívülről. 

Év végén talán új lemez, addig is itt van ez a négy szám. Csúf időhöz csúf zene.

Az elmúlt két napban két hihetetlenül erős lemezt is kiraktam, ma sem adom alább; a seattle-i Blood Drugs bemutatkozása is hibátlan. Semmi cicó, semmi kimértség, minden klappol. A Fugazi és a Hot Snakes adja meg nekik a kezdőrúgást, majd végigvezetnek minket a post-punk, a gitártörő grunge és a lineáris punk rock peremvidékén, szabad utat engedve a Murder City Devils iránti rajongásuknak is. Nem kevés rocknroll attitűddel fűszerezve persze. Vagy emlékezzetek vissza, milyen volt az, amikor annak idején meghallottátok az első Pulled Apart By Horses számot, aztán szorozzátok meg ezt az élményt hárommal. Nagyon nagy. Vegyétek elő és mutogassátok bátran mindig, mindenhol.

 A Carpathian Forestből tavaly kivált Blood Pervertor és Tchort (lásd még Emperor, Green Carnation) új zenekarának debütlemeze. Messze nem áll a Nattefrosti dolgoktól, itt is a vulgáris nekro témák uralkodnak, némi primitív thrashes, összehányt punkos, és összehugyozott rock n' rollos attítűddel.

facebook

Azt hiszem a svéd Totem Skin tavalyelőtti lemezét nem raktam ki, pedig megérdemelte volna. Mindegy, ez az új is kiváló alkalom az ismerkedésre, egy remekül összerakott, minőségi dark metallic hardcore/blackened crust anyag, van Boss HM2-es pedáljuk meg minden, persze, hallottunk már nem egy ilyet, de van bennük kraft, az Enabler, This Gift is A Curse, All Pigs Must Die, Young and in the Way, Momentum, Alpinist - sorolhatnám még -, kedvelőinek ajánlott.

facebook

Az Aosoth (és még vagy tucatnyi más zenekarban megfordult) tagokból álló francia black metal triónak még 2008-ban volt egy négyszámos EP-je (és egy split 2010-ben), első nagylemezük most készült el. Remek anyag, a csapdosás mellett rengeteg disszonáns gitártémával, tehát a Deathspell Omega-, Antaeus-, Aosoth-féle francia vonal kedvelői mellett a most felfutott reykjaviki színtér - Svartidauði, Misþyrming, Sinmara - rajongóinak biztos tetszeni fog.

facebook

A San Francisco-i együttes házastársi alapítású: Camilla Saufley (Assemble Head in Sunburst Sound, űrgona) és Isaiah Mitchell (Earthless, gitár) 2009-ben döntöttek a saját banda megalkotása mellett. A Golden Void - ha jól emlékszem, 2012-es cím nélküli debütáló anyagukkal három éve a freeblogon már találkoztunk - az anyazenekarok legjobb zenei sajátságait egyesíti magában. Hetvenes évekből származó, pszichedelikás, fuzzos, de nem sztóner rockjuk minden űrlakónak csakis a kedvence lehet. Most pedig megérkezett a második nagylemez is. Csekira:

A nyúlon túl a Mágikus Kastélyokban csillagvirág terem.

Pöpec, cipőt is bámuló álmodozó neo-psych Minnesotából.

1 / 2

Az őszi eső hozott egy kis New Orleans-i post-punkot.

Nagyon finom.

1 / 2