Leeds kattant, gusztustalan, veszélyes féregpunkjai pár mérgező kis ocsmányság után végre kijöttek első lemezükkel (a Hominid Soundsnál), ami nehéz, gecis, csúnya, tiszta szemét, tahó és baszik ezerrel. Fogmosás szögesdróttal, gargalizálás üvegszilánkkal, smárolás vérző ínnyel, pogózás elképzelhetetlen hányásszagban. Óriási.
Angel Deradoorian második nagylemeze lenyűgöző. Sötétebb, introspektívebb, komolyabb, nehezebb, és mélyebb, mint az első - amúgy kurva jó - kedélyesen kábszis utaztatása, ugyanakkor a '60-as és '70-es évek pszcihedeliája bőven meghatározza új csodáját is. Igazából soha nem lehetett mit kezdeni Deradoorian zenéjével, nem lehet csak úgy eltenni valahova, nem érdekli a műfajiság. Egy valami érdekli: az önkeresés, az önmegismerés, az önfigyelés és az önreflexió. A mostanság szigorú meditációba merült, nomád, elvonult életmódot folytató nő pedig leginkább ezekről a témákról dalolgat új lemezén. A zene most sokkal nyersebb, csiszolatlanabb, földszagúbb és fűszagúbb, kifejezetten lo-fi. Leginkább olyan, mintha a Can, a Black Sabbath, a 13th Floor Elevators és a Siouxsie and the Banshees együtt mormolna selymes mantrákat a világerdő közepén, a Purple Pilgrims és a Pocahaunted tágpupillájú lányaival karöltve. Klasszikus rockos hatások vegyülnek hipnotikus kortárs rituálékkal, lamentálós és érzékeny folkszerűséggel, komor és szexi poppal, meditatív minimáldallamokkal és krautrockos lüktetéssel. Ilyesmi, mindegy, mestermű. Transzformatív ereje van, csak tudni kell jól hallgatni. Nem belehallgatni fasz módon, nem beletekerni, hanem végighallgatni kussban fekve és érezni.
A Naqoy egy roppant erős és magyar viszonylatban teljesen egyedülálló anyaggal állt elő, amihez a Nagy Áprilisi Karantén biztosított időt és türelmet a két lelkes alkotónak, hogy szorgos csiszolgatás és finomítás után elnyerje itt hallható, végső formáját. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hazai palettáról eddig teljesen hiányzott ez a fajta metsző, kísérletezős gitárzene, és ha még azt is hozzáveszem, hogy gépi alapokon nyugszanak a dalok, akkor beláthatjuk, hogy tényleg egy egészen páratlan történettel állunk szemben. Szóval végre van ilyenünk is, és ennek örülni kell, különösen azoknak, akikhez közel áll ez a fajta hangzás. Négy instrumentális tétel hallható itt, a zenei megközelítés a noise rock és az élvezhetőségre is törekvő experimentális rockzenék hagyományaiból bontakozott ki érzésem szerint, és fura módon az indusztriál hatások is inkább a befogadhatóság irányába terelik az anyagot, kissé post-punkos ízt kölcsönözve ezzel a zenefolyamnak. Egyedi, friss zene ez, amit összetevőiben talán lehetne hasonlítgatni más előadókhoz (egy pillanatra még olyanok is beugrottak, mint a francia Hint, vagy a Caspar Brötzmann Massaker), de összességében nézve nem érdemes, mert karaktere, univerzuma, saját akarata van.
A Throwing Muses egyesült államokbeli, keleti parti alapítású alternatív rockbanda (ha nem ismered, akkor itt a Wiki), amelynek 2003-as újjáalakulása óta a Sun Racket a harmadik nagylemeze. Nekem kevésbé tetszik, mint az "új" Muses előző két albuma (Throwing Muses 2003, Purgatory / Paradise 2013), de ettől még hozza a rájuk jellemző hangot és zenei megoldásokat. Ha jóféle, humorral és némi gógyival megáldott alter/indie muzsikára vágysz, akkor ők a megfelelő választás.
Sabbathista fuzz rock a norvég Kryptograf alapvetése, amit persze egyéb hatásokkal színeznek érdekesre. További fő hatásaik a fej- és ökölrázó heavy metal, valamint a hatvanas évek végi proto-metallikus pszichedelia; és még kevéske nyolcvanas évek végi ős-Seattle is tetten érhető náluk (pl. a Crimson Horizon című dalukban). Fülpezsdítő bemutatkozó album, ami nálam hetek óta a lejátszóm vendége.
Svédek, és valójában inkább egy projekt, mintsem egy "szabályos" banda: a Temple legénységét két együttes, a Surfing in Hell, és a Silver Devil adja. Ehhez képest überzsír doomban nyomulnak, ami időnként sztóner doom, máskor a lehangolt poszt-műfajok felé csusszannak el picit, néha meg kifejezetten sötét hangulatú belassulást követnek el.
A Tenger Kollektíva folytatja földtörténeti kalandozását. Meg merem kockáztatni, hogy az idei, egyben a 2018-as album folytatásaként megjelent nagylemezük egyúttal a legjobb munkájuk is.
Oké, ketten a FB-csoportban már reklámoztátok, de nehogy már ne legyen bérelt helye a blogon egy ilyen lemeznek. Páholyt neki! Mesteri noise rock, a legmagasabb színvonalon. Csuklóból elnyomják, szóhoz nem jutsz.
A kanadai Dead Cells pontosan azt az alapvetően ritka punkot nyomja, aminél valószínűleg semmit nem tartok fontosabbnak. Pár akkord, sötét, húzós, himnikus gitárdallamok, szenvedélyes és artikulálatlan és elragadó és kántálható vokál, feszes dobolászat, lendület és érzelmek ezerrel, csillogó szemű molotovozás és szívszaggató pogó. Wipers, Idle Hands, Blank Pages, Red Dons. És akkor már melléjük lehet baszni a Dead Cellst is. Fantasztikus lemez. Sírok.
MJ Guider egy kibaszott csoda. Kifejezetten sajátos világában tökéletesen mosódik össze a dreampop, a trip-hop, a shoegaze, az elektropop, a post-punk, a sötétebb goth pop és a pszichedelia. Második, idei nagylemeze jóval komorabb korábbi munkáinál, de a lényeg nem változott: kísérletezés eszköztárának határain belül, elúszos-visszhangos énekdallamok, merengős urbánus rituálék, homályos látképek, dögös lüktetések, transzritmusok, kerek és emlékezetes dalok. Az, hogy jobb-e a Precious Systemsnél, vagy sem, kurvára lényegtelen, mindkettő remek.
Ez a csodálatos nevű londoni hegedűs asszony hegedált már a Radioheadnek is, valamint a London Contemporary Orchestrában is fűrészeli azt a bizonyos száraz fát. Simán játszik Brahmst, de első nagylemezén szerencsére inkább finom kísérleti elektronikával, baljós drone hullámzással, apokaliptikusan sötétlő, gyönyörű és ijesztő hangképekkel vegyíti a hangszeréből kipréselt visszafogottságukban is letaglózóan málhás és hipnotikus dallamokat és a nem feltétlenül evilági hangokat. Lassú, hangról hangra mindent felemésztő, komor meditációk ezek lángokban álló vidékekről és elmékről. Tragikus elrévedések az aprózódás küszöbén. Brutális mélysége van, érdemes többször alámerülni.
Könyörtelen, szaggató, karistoló harsh noise előrevetítése annak a jövőnek, amikor az antibiotikumok végképp hatásukat vesztik majd és egy egyszerű vágás vagy szúrás elfertőződése is újra egyet fog jelenteni a halállal. Az igazi borító a mögöttes tartalommal Zuckerberg miatt a tovább után.
Hosszas, duruzsuló drónfolyam. Táncolható techno-gerincre fűzött éles zaj. Hardstyle-ütemekre felhúzott kísérleti szétesés. És a végén egy sistergő-világégő Lingua Ignota-szerű égbekiáltás. Felzaklató, szép, keserves kísérleti duó a szabadság földjéről.
A cím nélküli nagylemez kiváló bemutatkozó anyag a hágai Baardvadertől negyvenöt perceben. A power trio hetvenes és kilencvenes évekbeli hatásokon alapuló fuzz rockot játszik, ami leginkább a Monolord és a Dozer szerelemgyerekeként aposztrofálható - a keresztapa pedig az Alice In Chains volt. Nagy jóság, remélem, később sem lesz ennél gyengébb anyaguk.
Belgiumból megérkezett a Szegfű a második nagylemezével, és még mindig öregsulis halálmetált nyomnak fiatalos energiával. A Where Death Lies negyven percen keresztül feszes tempót diktál, köszönhetően annak, hogy a kvintett a dalszerzés, majd a produkciós folyamat során minden fölösleges sallangot lenyesett a hanganyagból. A heti haláli évlemeze - szerintem bőven jobban sikerült a két évvel ezelőtti Utálat Kápolnájánál.
Esztergályos Áron triója újabb nagylemezzel jelentkezett. Nekem továbbra is az Isis Oceanic-ja adja leginkább az ívet, de virágozzék minden virág a mötálbirodalom nagy kertjében!
A brazil Jupiteriek post-metalban utaznak. Ami így, ebben a formában nem igaz - mert szinte "természetes" a durva megszólalás, hogy a vokalista hangja bugyborog, mint a kitörni készülő vulkán, hogy nehéz eldönteni, hogy fekete-, halálos, vagy éppen iszapos fémzene folyik-e füleinkbe. Minden esetre egy nehéz nap után a lassú katatóniát könnyedén fordítja át pihenésbe.
Egy 39 perces, megszakítás nélküli blastbeat. Mindent felrúg, mert most lőtte be magát valami húsevő dizájnerdroggal egy patkányszaros, vértől ragacsos pincében. Gyomorból bőg hozzá vagy két tucat csuhás forma, és minden tizedik másodpercben valaki belerúg a basszusgitárba. Csak egyben, nagy hangerőn lehet, mert úgy a végére annyira péppé masszírozza az agyad az ütem, hogy komolyan elhiszed, jó ez az egész.
A luxemburgi Jérôme Reuter már 15 éve ad ki Rome néven albumokat, amelyeken rendszerint olyan témákat boncolgat, mint a történelem, zsarnokság, nosztalgia, eszmék, erkölcs és egyéb könnyelműségek; mindezt elképesztő szövegírói, tulajdonképpen költői tehetséggel, akusztikus gitárok, hangminták és militáns dobalapok segítségével teszi. Ez alatt az idő alatt a neofolk egyik vezető alakjává nőtte ki magát, így az idei The Lone Furrow lemezt is nagy várakozás előzte meg. Annál is inkább, mert a dalokhoz olyan vendégeket szedett össze, mint Alan Averill a Primordialból, az akusztikus-bluesos-countrys világba a közelmúltban önnön jogán is belekóstoló Behemothos Nergal, a Pallbearerös Joseph Rowland, vagy az Igorrrból ismert Laure Le Prunenec. Történelemórákhoz, múltba révedésre, a modern világ kiüresedettsége feletti sóhajtozásra tökéletes.
Az osztrák Der Blutharsch egyszemélyes dark ambient/martial industrial projektként kezdte még '96-ban, majd az azóta eltelt huszonöt évben szépen lassan alakult át meditatív, búgó pszichedelikus rockba, nem elhagyva a kezdeti okkult hangulatot sem. Az Aluk Todolo három francia arc gitár-dob-basszuson keresztül áramoltatott dervistánca, életem egyik legjobb koncertjének előadója, a blogon is voltak már. Ez a lemez nem új, de időről időre előveszem, mert totális kraut-pszich varázslat az egész.
Tigran Hamasyan örmény jazz zongorista, aki gyerekként arról álmodott, hogy thrash metal gitáros lesz, de tini korában hazájának népzenéjével is szerelembe esett, időnként pedig még bebop és dubstep hatásokat is csempész az improvizatív fellépéseibe. Az idei The Call Within című albuma egy kozmikus prog jazz agymenés, amiről sokat elmond, hogy még Tosin Abasi is gitározik az egyik dalban. Ha mindig is érdekelt, milyen lenne a technikás prog-djent-metal, ha örmény jazz zongora lenne, itt van rá a remek alkalom. Az se baj, ha nézed is közben:
Bár Anselmo Fülöp új projektjének tagja Jimmy Bower és Kevin Bond is (Down, Eyehategod, Hank Williams III), az En Minorban nincsenek torzított gitárok. Sőt: gitárok is alig. Van viszont helyettük egy igazán mélyre vivő, síppal-dobbal-nádihegedűvel készült déli gótikus country-folk nagylemez, ami nekem az utóbbi egy hétben rendesen beleszorult a lejátszómba. A jó Fülöp ezzel a koronggal megugrotta a Lanegan-Waits-Cave színvonalat.
Megmondtam, hogy oda kell rájuk figyelni. Ez a londoni basszus-dob duó lenyűgöző. Fantasztikus első kislemezük után itt van a fantasztikus első nagy is, amin aztán kurvára nem szaroznak: préselik össze a hülye fejed málhás riffekkel és tömény zajjal, kegyetlenül ocsmány grúvokkal és izzó szemű acsargással. Dekadens, cinikus, gonosz, gúnyos, de nem viccel egy percig sem.
Daniel Avery újra dönget, nagyon baszat, veret, súlyol és aztán a lemez második felében hosszan úsztat is. Magabiztos, újdonságoktól mentes munka: ott szikár és ott acidos, ahol kell, amikor meg ültet, az negédes kontrasztjaiban is gyönyörű. Nem igazán tud hibázni ez az arc.
Kelly Lee Owens első lemeze mestermű volt, ez meg talán még mesterebb mű. Zseni a nő, semmi egyéb. Amúgy alapvetően erre a csodára is egész jól illik, amit leírtam 3 éve.
A Ritkaságok első része egy tucat, mostanra már a kiadónál sem, vagy csak nehezen elérhető kiadványon megtalalható élő felvételt tartalmaz. Időrendben 1982-ben indul (amikor még James Sclavunos volt a dobos), és a 2009-es svájci Bad Bonn Festival idején rögzített No Way-jel fejeződik be.