Háromemberes projekt, melynek tagjai Gilles Demolder (Oathbreaker), Wim (Rise and Fall), és Levy Seynaeve (Amenra, Hessian), neve pedig a bölcsőhalált jelenti Belgiumban. Zeneileg izmos atmoszférikus sötét metálban utaznak, melyet vigasztalhatatlan búskomorság leng be. Nincs benne basszusgitár. Fácse.
Harmincegyedik The Fall, az év eddigi legjobb nyitódalával.
Mick Harvey 2007-ben gondolt egyet, kis időre hátat fordított a trubadúrtempónak, és Tex Perkinssel meg még pár cimborával szövetkezve felvette ezt a négyszámos lemezt, amin szimplán tökös blues/punk/noise/swamp rockot nyomat, a Jon Spencer Blues Explosion és a Chrome Cranks mintájára.
Tudjátok, azért jó dolog kevés ilyen típusú zenét hallgatni, mert amikor néhanapján isteni sugallatra rámozdulok valami ehhez hasonló lemezre, akkor az - így, laikusként - jóval intenzívebb élményt nyújt, hiszen az újdonság erejével hat. A Blanck Mass név a Fuck Buttons egyik felét, Benjamin John Powert takarja (ezt most csak az elektronikus zenékben hozzám hasonlóan gyógyegér társaim kedvéért mondom el), és a Dumb Flesh a második nagylemeze. De remélem, hogy inkább azok vannak túlsúlyban, akik kenik-vágják ezt a történetet. A címkéket egy kivételével szimplán lelestem a last. fm-ről, bár magamtól is ezeket írtam volna.
A parádés nevű Electro Sensitive Behaviour Perry Blake szintipop projektje. Lassan aktuális már egy újabb szólóalbuma is, de addig is vígan lehet mulatni erre a slágercsomagra, hisz eddig minden, amit a figura csinált, kész csoda.
Valaki egyszer kérte a Triclops! újrázását. Ami késik, nem múlik, szóval tessék, legyél bárki is, kedves zenekedvelő.
Amúgy meg a Triclops! hatalmas dolog volt, ma is mérföldekről kiszúrható a zenéjük, és azok is, akikre hatottak. Párját ritkítóan dinamikus, összetett, energikus, felemelően szénné savazott sajátos és kísérletező punkjuk az epileptikus görcsök melegágya. Aki szereti és keresi a minden kereten kívül gondolkodó, öntörvényű és kreatív együtteseket, azoknak a Triclops! kötelező. Agresszív, girbegurba, fejkapkodós pengetések, agyonpirító ritmusbanzáj, és persze ott van a gyakran héliumosra effektezett őrületes hardcore-punk vokál, amiért kaptak hideget-meleget eleget. Részemről imádom. Minden daluk tele van baszott nagy fordulatokkal, csak tátod a szád, hogy most akkor ez mi a fasz is volt. Közben meg kurvára zeneiek, kurvára megmozgatnak, kurvára lenyűgöznek.
Meg hát, miért adta volna ki őket az Alternative Tentacles, nem?
Ez tehát az együttes, ahonnan az év legjobb kiadványa, a Bottles and Skulls, a Pins of Light, az Anywhere, a Fleshies jön (bár ők korábban kezdték), de a Street Eaters társaságával is van kapcsolatuk.
Ma húsz éves ez a lemez, de örökre hatalmas marad.
Ha jól emlékszem, a Prefuse 73-mal valamikor régen, a freeblog idejében találkoztunk. A Rivington Não Rio a kilencedik albuma, és ideális szombat délutáni lötyögéshez, vagy ebéd utáni ejtőzéshez.
A philadelphiai jómunkásemberek új EP-je két dallal,
pszichedelikus katarzissal, közel fél órában.
A 13 sündisznó visszatért, hogy újra Melt-Banana kislemezek gyűjteményét mutassa meg.
Ébredjetek szép szombatra.
Fáradok már, erőm elhagy, de ezt még kipakolom zárásként. Ruszki csapat, amolyan Unsane/Young Widows keverék, cseppet sem maradnak el amerikai társaiktól a noise rock hidegháborúban.
Na ezt a lemezt mondjuk már vagy két éve ki akarom rakni, azt hiszem még az akkori listámon meg is említettem őket, mint a jövő nagy reménységeit. Persze azóta basznak kiadni bármit is, nehogy nekem legyen igazam. Illetve kijött idén egy 4 way split, amin két dallal szerepelnek a STNNG, a Blackthorne és a Hey Colossus társaságában, de a nagylemez, az egyelőre nem nagyon akarózik elkészülni. Úgyhogy a konkrétabb megközelítésű, leginkább a Hawks és a Whores stílusához közel álló noise rock rajongóinak egyelőre be kell érniük ezzel az LP-vel meg azzal a pár kislemezzel. Mindenesetre feketelistára azért ne tegyük őket.
Tévedtek, ha azt hiszitek, ennyivel megúsztátok. Hol van még az éjfél. A God Bows to Math gondoskodik arról, hogy este se tátongjon hézag a blog belső noise rock héján. A God Bows to Math új-zélandi zenekar, és a God Bows to Math átlagon felüli zenekar. Ilyen lemezekkel akarom telepakolni év végén a listámat.
Sok az ocsmány zene a blogon.
Nyugodjatok le most inkább a picsába, és hallgassátok szarrá ezt a gyönyörű soul / rhythm 'n blues lemezt.
Személy szerint nem tudok betelni vele. Barbara Jean English hangja sima, gyönyörű, de tele van fájdalommal és jó kurva nagy érzésekkel. A szövegei ennek megfelelően letaglózóak, keserédesek, vagy épp tök mélyek. Annak ellenére, hogy a zene bugis. Már amikor. Mindegy, a katarzis garantált.
Ez a szám meg annyira baszottul szomorú hogy minden alkalommal visszasírom a gyomromba a pöcsöm.
Ha ma már úgy is felrántottuk a noise-rock bugyogót, akkor hallgassátok meg ezt a rövid, de rendesen lesújtó lemezt is. Godheadsilo és Sonic Youth karambol, kicsit rámászik majd az idegeidre, de ha vagány zajrokker vagy, a cucc felénél már boldogan fogod enni a saját húsod.
Mivel a blog.hu ma nem akarja, hogy ezt a videót megmutassam nektek, ezért csak link van hozzá, de lehet, hogy ez így is a legjobb, mert bíz a klip olyan.
Downtown Boys 7"
Downtown Boys 
Az év lemeze előtt a Downtown Boys még ezeket adta ki.
Jelenleg nincs náluk jobb punk banda.
A chilei álmodozók visszatértek.
Másfél éve már volt egy érdekes anyaga a Fu Manchus Bob Balch és a két Scott Reeder (a Kyuss-os és a Fu Manchus) projektjének, most a második lemezre csavartak egy óriásit, elhagyták a vokóderes majomkodást, és elhívták az Adolescents-ből Tony Cadenát hogy énekelje fel a cuccot. Az eredmény: egy 27 perces, tíz dalos stoner punk lemez.
Gyomrozó riffek, trippy zajok és effektek, elidegenítő üvöltések, és hat, megalofakin' szerzemény. A finn Domovoyd ezt kínálja idei második, cím nélküli albumán. Összhatásként mindez olyan, mintha az LSD-tengert próbálnád magadban, egyszál gitárral a nyakadban átúszni. Aki komálja a Dark Buddha Risingot vagy az Oranssi Pazazut, annak ez a nagylemez is örömteli perceket fog okozni.
Tudjátok mi volt a legjobb a kilencvenes években? Hogy annyi noise rock zenekar volt, mint a szar, mégse volt egyik se szar.
Ez meg olyan, mintha a Sonic Youth lemezein Touch and Go címke díszelegne.
3 számos bemutatkozás, olyan, mintha a Neurosis lemezei Skin Graft címkével jelennének meg, igazán ígéretes.
A Nuclear Crayons egy tökéletesen ismeretlen washingtoni no wave/punk/pre-noise rock zenekar volt, a nyolcvanas évek első felében léteztek, és mindössze két lemezt adtak ki, egy nagyot és egy kicsit.
Chicago legkönyörtelenebb noise rockerei ismét rútul elintéznek minket.
Aztakurva! Micsoda egy lemez! Punk rock szaxofonnal, harcias énekesnővel, a fantasztikus X-Ray Spex szellemiségétől jócskán átitatva, tisztelettel adózva az anarcho-punk és a riot grrrl eszmék előtt, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy nem lehet belekötni, mert annyira szerethető. De mi más lehetne egy olyan zenekar, amely például Pekinška patka számot is feldolgozott? Idén májusig kellett várni arra, hogy megérkezzen az év első igazi mesterműve, de megérte.
Gondolom, a borítóból már sejthető, hogy egy neo-folk jellegű anyaggal állunk szemben. De nem a megszokottal, mert a dalok egyszer a New Model Army vagy a Cure legnyugodtabb pillanatait idézik, másszor meg olyanok, mintha épp tanúi lennénk valami fajsúlyosabb (értsd:metálosabb) zenekar énekesi megtisztulásának (az a tény is erre enged asszociálni, hogy a Neurosis-közeli Noah Landis végezte a masterelést). Ami persze tévképzet, ugyanis a seattle-i Isaac Aurbrey (az ő egyszemélyes projektje ez) inkább olyan zenekarokban szerepelt korábban, mint például a coldwave Arid Sea.
Lamont “Bim” Thomas legújabb agymenése.
Akusztikus gyönyörűség, őszies hangulatok, intimitás, kellemes melankólia, csodálatos női énekhang, ezek jellemzik a Frightening Lights stílusát, komoly a kontraszt tehát a jelenlegi tavaszi napsütéssel. Orosz és lengyel folkhatásokat, valamint Marianne Faithfull és Rowland S. Howard nevét szokás emlegetni velük kapcsolatban.
Na ez is a tavalyi év egyik legjobb lemeze, mondom ezt így májusban. De igazából még ennél is jobban lemaradtam, két dal ugyanis már a 2009-es albumukon megjelent, és ezt a két dalt préselte lemezre az In The Red Records, kiegészítve még négy másik felvétellel. A hatszámos EP címe az lett, hogy Dog Hobbies USA, és nem ez a borítója (csak annyira fasza, hogy muszáj volt ezt betennem), mert ez a 2009-es nagylemezé, amit meg itt találtok. Követhető voltam?
Ja, zene. Valahol félúton a The Fall és a Lubricated Goat között, néha még egy lerákenrolltalanított Murder City Devils képe is felsejlik, néha meg némi mcluskyzmus üti fel a fejét, de összességében semmihez sem tudnám hasonlítani. Talán csak az Auxes képes ilyen ötletparádéra manapság. Egészen friss és zseniális.
Nagyon jó synth-punk/wave EP tavalyról. Van két feldolgozás: egy Rites of Spring (!) és ráadásként egy Devo.
Bandcampről is tolhatjátok.
Egyelőre egy teljesen hallgatható 128-as rip, bitrátanáciknak pár nap múlva cserélem a linket ha kijön a rendes verzió.
*cserélve
Valahol egészen biztosan létezik egy olyan közmondás, hogy ha a szerda estét egy japán noise rock legenda koncertjével zárjuk, akkor a csütörtök reggelnek is egy zajos japán lemezzel kell indulnia. A Gaseneta egy überlegenda, egyetlen (posztumusz) lemezük a zenei hanyagság mintapéldánya. Ez a szétcsapott sound egyaránt mintául szolgálhatott (figyelem: 1978-at írunk!) a noise rocknak, a garázspunknak, az pszichedelikus punknak, de még talán a japán harsh noise előadóknak is. A gitárjáték semmilyen konvenciónak nem hajlandó lefeküdni, mintha valami bedrogozott Greg Ginn mutogatna akkordokat Germs-rajongóknak, a mutáns basszus hatalmas groove-okat ad a zenének, a dob irgalmatlanul gésariogató, az énekről pedig leginkább a Nat Geo Wild különböző műsorai jutnak eszembe, és az egész úgy szól, mint valami régi magyar punk demo. Szóval mindent megtesznek, hogy bebizonyítsák: a disszonancia az egyetlen járható út. Nagyon zajos, nagyon széteső, nagyon öntörvényű, nagyon fontos, nagyon japán. Nagyon megosztó. High Rise fanatikusoknak pedig egyenesen kötelező.
Nem múlik el év Thee Oh Sees lemez nélkül. De ez így van rendjén.
Emlékeztek azokra az időkre, amikor még jó zenéket raktunk ki? Na, akkor került ki a Taint is, akiknek az első lemeze akkora zsírság, hogy attól sokatok le is ment hídba, emlékszem ám. Na, a Taint ugye befejezte, de lett helyette a Hark. A Taint agya, Jimbob Isaac pedig megint odatette magát. Tavalyi bemutatkozó lemezük ugyan elkerülte a figyelmünket, de ez eddig és netovább, mert most itt vannak, és belerúgnak a csúnyátokba. A Hark amolyan savannah-i sludge-rock, nyilvánvaló Kylesa és Baroness hatásokkal (de elég a borítóra nézni). Csak míg ez a két együttes mostanában bénázik, addig a Hark kúr - kicsit a korai Mastodon modorát is megidézve. Jimbob baszott nagy dolgokat kiabál, az egész tömör, mint egy tégla, ami épp a tarkódra zuhan, böszme dobokkal, vadállati pengetésekkel, gólemszerű dalépítéssel. Ja, és az utolsó 10 perces opus magnumban Neil Fallon énekel. Kurvára kihagyhatatlan és nagyon hallgattatja magát.
A The Men két embere (Nick Chiericozzi és Mark Perro) Dream Police néven felfedezi és újrajátsza a nyolcvanas évek indie, post-punk, alterock világát. Méghozzá sokkal frankóbban, mint azt az előző mondat alapján sejtenéd.
Újabb csapat Skandináviából, amelyik a hetvenes években, és a heavy rockban találta meg a boldogságot, viszont nem svédek. Dánok. És egyáltalán nem rossz, ősrock-doomrock-kedvelők négy-öt végigpörgetéssel simán jóra fogják küldeni, nekem hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik.
Az egykori Electric Wizard basszer Tas eretnek zenekarának harmadik lemeze, továbbra is jól elvannak a Destruction / Possessed / Venom / első lemezes Slayer féle old school black-speed-thrash vonalon.
