Óriási ez a lemez, már ezer éve ki akarom rakni. A német zenekarokat élből elutasítókhoz szeretnék szólni először: ne legyetek már ilyenek, ez tényleg fasza. Második réteg a sötét post-punk/gothic cuccokért rajongók tábora, ők mondjuk már a borító alapján mozdulnak. Az A Place To Bury Strangers zajos-kásás rakkenrolljáért lelkesedőkhöz is lenne pár szavam: itt a második kedvenc zenekarotok.
2011-ben minden bizonnyal ez volt az év német lemeze, ami semmit sem jelent azon kívül, hogy ez akkora munka, amit mindenkinek hallania kell egyszer, aki szereti a negyven évvel ezelőtti punk és a post-punk keresztmetszetének elragadó dallamait, mélységét, dinamikáját, és ennek az egésznek a határtalan szépségét. Amúgy meg bámulatos Wipers-imádatról van szó. A Maximum Rock'n'Roll faszkalapjai szerint a The Fall meg a Wire érződik rajtuk (kikre nem hatottak egyébként ezek?), de ugyan már.
Hatalmas punk lemez Portlandből. Van itt a nyilvánvaló Wipers- és Descendents-hatás mellett klasszikus '80-as hardcore punk utánérzés is. Nyílegyenes dögletes riffek, visszafogott nyers dallamok, sodró vokál és felemelő lendület, vágjátok ezt az egészet. Színtiszta punkság és kész, kurva jó, nem lehet mást hozzátenni.
Persze ha északról jövő posztpunkos cuccról van szó már mindenki az új Beastmilket (bocs Grave Pleasures-t) várja, de azért erre a stockholmi négyesre is érdemes szánni egy kis időt. Harmadik nagylemezük ez de nekem csak most sikerült beléjük botlanom. Gyúrnak itt össze post-punk, goth rock, darkwave, deathrock, shoegaze, noise, pszihedelia elemeket, jópár kiváló dalt eredményezve. A klippes Animalsból például elég volt fél percet hallanom, hogy szedjem is le a lemezt, te is tegyél így.
Második nagylemeze ez a las vegasi doom csapatnak, női énekkel, de nem a hetvenes évek füstös trapézgatyás vonalat nyomják, metál ez, sokkal inkább Candlemass mint Coven. A lemezt Billy Andersonnal vették fel, szól is rendesen, a legfőbb inspirációt meg az anyaghoz a '77-es mexikói okkult kulthorrorból, az Alucardából merítették.
A Mutoid Mannek volt egy bő negyedórás EP-je tavalyelőtt, szerencsére nagylemezig is eljutottak. Amúgy Ben Koller (Converge) és Steve Brodsky (Cave In) muzsikálgat itt a Saint Vitus bár hangmérnökével, Nic Cageaoval. De ne ezért szedd le, hanem azért mert például az alább linkelt nyitódal mennyire fasza.
Küldeném mindenkinek, akik már tűkön ülve várják az új Rosettát. Persze nem teljesen ugyanaz a játék, de a Black Sheep Wall második nagylemeze mindeképp megérdemli a figyelmet.
A lassan negyedszázada aktív Hegyi Kecskékkel 2012-es, Transcendental Youth című albumuk megjelenésekor találkoztunk először. A folyatatás idén áprilisban jelent meg, és gyakorlatilag annak az ikertestvére: zongorás, slide gitáros, szerzői vénájú, indie/folk rock, a legkiválóbb fajtából. Hivatalos.
Ez a mai noise-rock adagotok. Seggen keresztül kell megrágni, hogy a fantasztikus post-punk lüktetés mellett a punk gánya is felszívódjon. Részemről ennyi, ennek a lemeznek a tavalyi listámon lenne a helye, teljesen állat.
Amúgy, ha valaki kéri az első lemezüket, az szól, én annyira nem vagyok tőle eldobva.
A brit Moist a kilencvenes évek elején tündökölt, nagyjából semeddig. Olyan együttesek tagjai baszták itt az emberek fejéhez a söröskorsót, mint a Penthouse, a Dethscalator, a Hung Jury és a Planquez. A legundorítóbb makkon vágott blues ez, amit a legocsmányabb szarrá szétzuhant indusztriális nyekergésű disszonáns és bűzösen nyers noise-rock emészt fel. Ma ilyesmit leginkább a Cuntz csinál. Ideg kell hozzá, meg izom.
Rég volt skandináv rock, és ők sem lesznek az új Gluecifer, de több mint hallgatható ez a tavaly alakult finn négyes - benne Speedtrap tagokkal - bemutatkozó LP-je. Az ének szerintem lehetne valamivel jobb, viszont a zenei rész sok helyen akár lehetne kiadatlan The Hellacopters is. Egy fasza elektromos gitáros rocklemez, se több, se kevesebb.
Nyár van, a megfakult ujjatlan Kreator / Dark Angel pólók, a combközépig érő farmershortok, a fehér magasszárú edzőcipők, és a cséplőmetál ideje. A kultikus '87-es ötös split - amint volt Sadus, Xecutioner (gyk: pre-Obituary), és R.A.V.A.G.E. (pre-Atheist) is - után nevet választó lengyel fiatalemberek két demó után kihozták első nagylemezüket, amin olyan királyul nyomják az old school thrasht, mint mondjuk hazánkban a Mörbid Carnage.
Kaotikus hardcorepunk Detroitból. Volt már egy nagylemez még 2009-ben, azóta három EP, amiket bandcampről ingyen le lehet rántani. A három kislemezen Chris Pennie dobolt aki 2007-ig a The Dillinger Escape Plan, majd a Coheed and Cambria ütőse volt, de talán ezt az újat már nem ő, hanem a The Baptists / Sumac dobosa, Nick Yacyschyn verte fel. Amúgy ez is Kurt Ballou / Godcity stúdió produkció.
Az Óriáspanda Gerilla Dubosztag Odüsszeuszhoz hasonlóan ithacai, csak az ő Ithacájuk az USÁ-ban található. Viszont óriási jammes fílinggel tolják a hőség idejére való roots reggae-t. Fácse.
Nálam eddig szimplán ez az év legjobb poplemeze. Ábrándozó, ám energikus svéd fiatalok mi mást csinálnának, mint a legnemesebb shoegaze hagyományokból alkotnak egy káprázatos dalfüzért.
Nekem úgy rémlik, hogy a philadelphiai power trioval legutóbb a három évvel ezelőtti Birth Control idején, még a freeblogos időkben találkoztunk. Most viszont itt az új (hivatalosan nagy)lemez, a maga kemény 18 percével. Jó éjt mindenkinek!
Mára csak ennyi jutott, tőlem, Nektek. Fingból felvett, semmiből összerakott, egyszerű, színtiszta, esszenciális, puritán, csatakos, igazi túrósfaszú hardcore szarpunk. Semmi kecmec, a cím senkit ne basszon át, klasszikusokat idéző befosató gyomros ez. Egy hugyozás alatt végig lehet hallgatni, de addig legalább megszorítja a pöcsöd, vagy amid van.
Ez az a lemez, amit senki nem hagyhat ki. Viccen kívül, ez a lemez mindenkinek szól, aki szeret zenét hallgatni. Mert az olyan kurva sokat nem mond el, ha leírjuk, hogy a Triclops! agya nekiment a pszichedelikus elszállt folkzenének és a saját alakjára formálta. Keleties-szerű témák, drogos monotonitás és modulálás, punk mentalitás és hozzáállás, közben meg átlátsz a világszférák szarain, meglátod a dolgok lényegét, és baszottul jót utazol. Igazából minden, amihez Beaulieu hozzányúl, aranyat ér, de ez bőven kilóg a sorból, hisz mégis csak egy mormolós, befordulós-kitárulkozós hippi-imamalomról beszélünk, amin egyébként Mike Watt basszerozik, és néha tényleg olyan, mintha a Minutemen kántálna elszabadult mantrákat. De itt van a The Mars Volta bongyorabb tagja is. Tök zseniális az egész és garantáltan faszként fognak rád emlékezni a szüleid, ha nem hallgatod végig bágyadt mosollyal az egészet.
Tennnessee-ben nemcsak kérges tenyerű tehenészfiúk, hanem frankó bandák is találhatók. Ezek egyike az All Them Witches, melynek muzsikája a bluesos rockzenében gyökerezik, 2012-es bemutatkozó lemezükből viszont kiderül, hogy a rock egyéb irányai sem idegenek tőlük. A négyesfogat egyaránt otthon van a pszichedelikus, az americana, a déli, vagy éppen a sivatagi rockos dalokban is, és nem csak jó érzékkel, de óriási fílinggel is tolja szerzeményeit. Azóta egy évvel később kiadták második albumukat is Lightning at the Door címmel. Fácse.
A név egyelőre teljesen ismeretlen, de ha szereted a Jess and the Ancient Ones-t, már szedheted is le, ugyanis a Jess hét tagjából öten is ügyködnek itt. Túl messze már csak az ének miatt sem állnak az anyabandától, amolyan klasszik 70s rock, nekem a Jess lemezei jobban bejöttek, de ez sem rossz.
Július 7-én jelenik meg a következő BTBAM lemez, személy szerint nem hiszem hogy egynél többször végig tudnám tolni ezt a hetven percet, de biztos van akit örömkönyekkel tölt el, az most örülhet.
Sokszor azért nem rakok ki egy-egy lemezt, mert úgy gondolom hogy úgysem érdekel senkit -vagy egyszerűen csak reteklusta vagyok. Ez a februárban megjelent (a zenekar harmadik lemeze egyébként) album is így járt, aztán tegnap ahogy feljött a nevük facebook csoportban mégis sokmindenkit érdekel, akkor meg már legyen itt. A zenekar vezéralakja a san diegoi színtérről jól ismert Justin Pearson, akit a legtöbben a The Locust révén ismerhetnek, de emellett például játszott többek közt a kultikus Struggle-ben, a Swing Kidsben, a Some Girlsben is. Annyira nem elvetemült az őrület mint mondjuk a szintén hozzá is köthető Holy Molarban, de azért kellemes a káosz ebben a 15 dalos 23 percben is.
Aki a nyilvánvaló régi nagy norvég black metal zenekarok mellett azért ásogatott mélyebbre is, nyilván találkozott már az Isvind nevével. A '92-es alakulásuk után volt pár demójuk és a Dark Waters Stir nagylemez, egy fasza fagyos anyag, ami után beadták a kulcsot. A tagok olyan zenekaroknál bukkantak fel később mint a Tsjuder, a Krypt, a Beastcraft, vagy az 1349. Lemezzel legközelebb 2011-ben tértek vissza, a 2013-as Daumyra is egy jó anyag lett, és ez az új is nagyszerű, már az első dalban felcsendül némi női vokál is, de ez ne zavarjon senkit, egy csomó riffben színtisztán ott van a kilencvenes évek északi fílingje.