Rosszrossznemjó nagylemez negyedszer is!

Az idei Humanshapes.

Rubber Máté és barátai gusztustalanul felforgató zajpunk himnuszokkal állnak elő, de úgy, hogy attól még a Brainbombs is az anyja szoknyája alá bújna, persze az már más kérdés, hogy mi célból. Péntek délutáni perverzió pipa, szépérzékűek takarodjanak!

A klasszik 70s hard rockban utazó texasi vintage rockerek második nagylemeze.

facebook

A 2013-as demója óta várom ennek az old school moslékspeedben toló richmondi zenekarnak a bemutatkozó nagylemezét, a zenekarban a Municipal Wasteből ismert Ryan Waste mellett a már szintén Municipal- és ex-Cannabis Corpse-tag Nick Poulos gitározik, és az a Felix Griffin a dobos, aki a Dealing with It!-től a Thrash Zone-ig a D.R.I.-ban dobolt. Nem annyira jó, mint mondjuk a Midnight, de ha szívesen ki szoktad verni az első két Venom lemezre, pár ráhúzást ez is megér.

facebook

A hatodik te magad légy!

A szívemnek oly kedves Ascetic végre hallatott magáról! Ezúttal már Berlinből jelentkeznek, de a lustaságom miatt csaknem fél év késéssel.

'98 óta létező finn underground black metal, ez az ötödik nagylemezük, és ahogy a két évvel korábbi előző, ez is nagyon korrektre sikeredett. Persze, stílusgyakorlat, de annak remek, tehát ha unod a sok atmoszférikus, shoegaze-es, poszt- meg a tökömtudjamilyen buzeráns black metalt, ez a 90s skandináv hagyományokat ápoló anyag jó választás lehet. Van sátánozás, van corpsepaint, sordronying, tökéletes a lemezhossz - 4 dal, 40 perc - süt a nap mellé, más nem is nagyon kell.

facebook

Shirley Manson a legszexibb nő a világon. Az új lemezen is az. Ez az ajánlóm.

El tudsz képzelni egy nyolcperces Nails dalt? A lemez végén megtörténik. A Southern Lordtól időközben lenyúlta őket a Nuclear Blast, a producer viszont maradt Kurt Ballou.

facebook

Itt az új Umberto lemez. Részemről egy időre vége az évnek.

Igazi, tőrőlmetszett, faragatlan punkszemét. Ha harminc évvel ezelőtt jelenik meg, megköpködik őket a népek, tiszteletük jeléül. Én nem tudok betelni vele. A borítóval sem.  

Hét év után tért vissza friss lemezzel a Dark Funeral, időközben Kaligula Máguscsászár lelépett, így a többek közt a Grá-ból is ismert Heljarmadr áll a mikrofon mögött. És végre a The Secrets of the Black Arts után újra Necrolord borítójuk van.

facebook

A négy évvel ezelőtti Psalms for the Dead után úgy volt, hogy nem lesz több Candlemass-lemez, aztán mégiscsak összejött ez a négyszámos EP, Mats Levénnel.

facebook

Malvinék és a basszusgitárosok.

Megérkezett a június és a meleg idő, hallgassatok egy kis afrikai zenét! A Fofoulah tagjai mind fehér brit arcok, a társaság vezetője pedig az a Dave Smith, aki korábban Justin Adams JuJu, és Robert Plant Sensational Space Shifters bandáiban már bizonyított. A nyugat-afrikai muzsika persze nem lenne az igazi vendégek nélkül: az autentikusság jegyében egy marokkői, egy szenegáli és egy zambiai vendégénekes vokálozik a cím nélküli bemutatkozó nagylemezen, a negyedik meghívott pedig a szintén brit Ghostpoet. Törzsi dobok, önfeledt transz, felszabadult improvizáció, mi kell még?

Repetitív minimalizmus, némi művészies orrlógatással és jól megkomponált elektronikával, valamint pont annyi felhős kísérletezgetés, ami a Suuns egészét az art rock és a post-punk határvidékére lövi be. A Hold/Still a kanadai csapat harmadik albuma. Csekira:

Ez az agytekervényeket kíméletlenül kiegyenesítő no wave kegyes faszságaival összekacsintó post-punk lemez táncolható ugyan, de ha valaki megmozdul ezekre az őrült lüktetésű, zajos és baszottul nyekergő dalokra, azt el fogja vinni a hatóság. A Conditioner nem kér bocsánatot, a fejed belesajdul, a tested betegen pulzál, az elméd kifingja utolsó leheletét, de amúgy meg mindenki boldog és baszottul vigyorog. Nagyon vagány lemez, de nem egyszerű.

Ezt a lemezt annyira szeretem, hogy tavaly ki se raktam. A Chumps hattyúdala ez, sajátos gyászmise az életművükhöz, egy hosszú búcsú, amitől könnybe lábad a zajrockerek szeme.

Nem azért, mert a Chumps olyan megkerülhetetlen noise-rock zenekar volt, hiszen nem volt az, én soha nem is igazán tudtam megszeretni őket. Azért égbekiáltóan nagy kúrászat ez, mert nem kellene működnie, és mégis elviszi a fejeket. A feszes, '90-es évek "alternatív" rockját és a kései műgrunge manírjait is magán viselő harapós Chump-lemezek el lettek ugyanis felejtve, a srácok a feloszlás tudatában utolsó nagy jameléseiket, improvizációikat egybetoszták, és ez a Blues for Allah, aminek annyiban van köze a Grateful Dead örökbecsűjéhez, hogy bizony ezek a nyúlós örömzenélések pszichedelikusan terjengnek.

Az pár szar mikrofonnal felvett csiszolatlan, kiszakadt, ösztönösen formálódó "dalok" tompa háttérmegszólalása ad egy sajátos kamrahangulatot, melyben minden távolodni látszik, a totálisan leszart és szét-széteső zene pedig hipnotikusan rángatózik a magára hagyott végtelenben, baszottul dögösen. Dokumentumértéke van ennek, így zenél egy eltűnő punk banda, ha semmi nem számít. Ha valami ilyesmit akartak volna, az nem jött volna össze. Egyszeri és megismételhetetlen ez az önfeledt vergődés, és bizony csodaszép.

A bandcamp oldalon az összes anyaguk ott van ingyen.   

Lassú, intim, érzéki és bájos cinikussága mögött is érzelmes nyugipop. Letaglózóan szép, sötét, de csillog. Ringat, nem altat. Simán életet ment. Hatalmas.

Járjatok csudájára ennek a lemeznek, mert kiváló termése a tavalyi évnek. Monokrómra hangszerelt gitárpop slágerek feszülnek rajta, amelyek épp annyira hajszolnak álomszerű pillanatokba, mint amennyire kísérői lehetnek a szombat éjszakáitoknak. Kilenc dal van rajta, mind a kilenc sláger, persze a szó jó értelmében, mondjuk abban az értelemben, ahogyan a második szám, a Deserving refrénje előrobban. Simán a múlt év egyik nagy dobása, műfaját tekintve bátran odahelyezhető bármelyik Jesus and Mary Chain vagy My Bloody Valentine cucc mellé. Ha akarom rock'n'roll bődület, ha akarom (végre) egy szimpatikus indie cucc, ha akarom akkora shoegaze detonáció, amilyenre A Place to Bury Strangers beköszönése óta nem volt példa, de például amikor olyannyira tele van a tököm már mindennel, hogy mindent, még a legdurvább harci zajt is kommersz szemétnek titulálok, olyankor is minimum a múlt év legjobb poplemeze.

Nagyszerű elmék, ha találkoznak.

Az észak-angliai Camel of Doom 15 éve tolja a metál szekerét.

Ez a harmadik nagylemezük, és súllyal adja az ívet.

 

Faith Coloccia (azaz Mrs. Aaron Turner) bandája

hatodik nagylemezét adta ki idén. MamiFace.

A Halálangyal azt állítja, hogy a gonosz megoszt minket.

Korábban

Milyen rég volt már garázspunk, mi? A Bob Burns & the Breakups ráadásul soha nem is számított különösebben ajnározott zenekarnak, és sajnos nem bizonyult hosszú életűnek sem. Elfajzott ösztönzenéjüket csupán néhány ösztöndőig tolták, pedig a New Bomb Turks/Humpers picsán rúgó rockandrollját a nyolcvanas évek kaliforniai punk hangzásával vegyítő trióban bőven lett volna még néhány évre elegendő szufla. Ehelyett azonban bekövetkezett a  breakup, így én mindössze két nagy és ugyanennyi kislemezt tudok bebújtatni a kép alá, de a fájlok együttes mérete még így sem haladja meg a  75 megabájtot.

Figyeljétek csak, milyen faszák:

A richmondi ólomdoom Cough hat éve nem jelentkezett nagylemezzel, épp ideje volt. A kiadó most is a Relapse, a producer az Electric Wizardos Jus Oborn.

facebook

Örökösen döngölő görögök.

Az Aaron Turner (Isis, Old Man Gloom, Mamiffer)  Brian Cook (Russian Circles, Botch, These Arms Are Snakes) Nick Yacyshyn (Baptists) felállású experimentális noise posztmetál Sumák nem maradt meg egylemezes projektnek, a tavalyi debüt után már itt is a folytatás.

facebook

Harmadszor is Brutus.

Mélyenszántó sludge-doom duó Ohioból.

Az énekesnek súlyos felső légúti fertőzése van.

Bandcampról hazavivős.

 

Nem sokszor fordul elő, hogy egy lemezt egyből négyszer hallgatok újra, de ha időm engedné, a Purple Pilgrims első igazi nagylemezét napokig dönteném magamba. Nem nagyon akarom túlragozni - de valószínűleg túl fogom -, mivel egyszerűen lenyűgöző. Egyszer majdnem sírva is fakadtam, annyira nekem szól. Biztos sokan voltatok már így Ti is.

A Not Not Fun adta ki, és ha valakinek ez már mond valamit, az tök jó, ha pedig nem, akkor érdemes utána nézni az ide százezer éve kipakolt szentséges Pocahauntednek és a csodás Topaz Ragsnek, mert valami olyasmi a Purple Pilgrims is. Magyarán éteri, sámáni, hipnotikus drogünnep, amitől szélnek ered a lélek, bekönnyezik a szív és beszív az elme, megnyílnak a csakrák, és leül a vérkeringés. Egy darabig azt hittem, hogy az én megszaladt érzékszerveim próbálnak elcsábítani, de aztán rájöttem, hogy nem, ez a lemez tényleg a Not Not Fun klasszikusainál is erősebb.  

Ha valakinek kell a másik két kiadványuk, az kattintson beljebb.

Csillaghullást váró, a galaxis magányos végtelenjébe kiáltott dalok, ötven percben. A new yorki Amen Dunes triót nyugodtan nevezhetjük a maszkulin Marissa Nadlernek, de negyedik albumuk emellett sikeresen megközelíti a Brian Wilson-féle, könnyednek ható megvilágosodott mélységeket is. Füleléshez: Bandcamp (sajnos pont ezt az albumot nem lehet beilleszteni).

Új Running is van. Odabasz, már megint csak odabasz.

                            - A Total Victory visszatért 5 új számmal!   

  - Ja, tudom. Még februárban.

Persze ha vannak olyanok, akik az egykori Szovjetunió helyett a napfényes Jamaikába vágynak, méghozzá az ötvenes évekbe (esetleg a hatvanas évtized elejébe), akkor sincs probléma. Nekik itt van a Studio One kiadó gyűjteménye, melynek zenéire a ruszki funkhoz hasonlóan szintén kiválóan lehet táncolni. A válogatás tavaly látott napvilágot.

Az ősz után megjött a nyár, így itt az ideje kideríteni,

hogy milyen volt a hetvenes években a szovjet funk!

A Greys első lemezét annak idején hangosan üdvözöltem, vérbőségről meg egyebekről ugattam. Megérkezett a folytatás, és úgy tűnik, ők mindössze egy nagylemez erejéig bírtak hangos és dinamikus rockzenekar maradni, az új anyag ugyanis inkább már indie rock. Azt mondjuk még nem tudom megítélni, hogy milyen, mert nem hallgattam végig (bármi lehet még belőle), de az biztos, hogy merőben más, mint a debüt.

Szeretjük a noise-rockot, na. A Pord meg noise-rock, szóval szeretjük a Pordot is. Franciák egyébként, és ha szeretitek a Hammerheadet, a The Jesus Lizardot, a Dazzling Killment, vagy a kibebaszott Unsane-t, akkor szeretitek a Pordot is. Mert ugye, szeretitek a noise-rockot.

A Wild mesteri, a Valparaiso-t eldugom, mert szerintem kissé kiforratlan.