Ezt a lemezt annyira szeretem, hogy tavaly ki se raktam. A Chumps hattyúdala ez, sajátos gyászmise az életművükhöz, egy hosszú búcsú, amitől könnybe lábad a zajrockerek szeme.
Nem azért, mert a Chumps olyan megkerülhetetlen noise-rock zenekar volt, hiszen nem volt az, én soha nem is igazán tudtam megszeretni őket. Azért égbekiáltóan nagy kúrászat ez, mert nem kellene működnie, és mégis elviszi a fejeket. A feszes, '90-es évek "alternatív" rockját és a kései műgrunge manírjait is magán viselő harapós Chump-lemezek el lettek ugyanis felejtve, a srácok a feloszlás tudatában utolsó nagy jameléseiket, improvizációikat egybetoszták, és ez a Blues for Allah, aminek annyiban van köze a Grateful Dead örökbecsűjéhez, hogy bizony ezek a nyúlós örömzenélések pszichedelikusan terjengnek.
Az pár szar mikrofonnal felvett csiszolatlan, kiszakadt, ösztönösen formálódó "dalok" tompa háttérmegszólalása ad egy sajátos kamrahangulatot, melyben minden távolodni látszik, a totálisan leszart és szét-széteső zene pedig hipnotikusan rángatózik a magára hagyott végtelenben, baszottul dögösen. Dokumentumértéke van ennek, így zenél egy eltűnő punk banda, ha semmi nem számít. Ha valami ilyesmit akartak volna, az nem jött volna össze. Egyszeri és megismételhetetlen ez az önfeledt vergődés, és bizony csodaszép.
A bandcamp oldalon az összes anyaguk ott van ingyen.
