Járjatok csudájára ennek a lemeznek, mert kiváló termése a tavalyi évnek. Monokrómra hangszerelt gitárpop slágerek feszülnek rajta, amelyek épp annyira hajszolnak álomszerű pillanatokba, mint amennyire kísérői lehetnek a szombat éjszakáitoknak. Kilenc dal van rajta, mind a kilenc sláger, persze a szó jó értelmében, mondjuk abban az értelemben, ahogyan a második szám, a Deserving refrénje előrobban. Simán a múlt év egyik nagy dobása, műfaját tekintve bátran odahelyezhető bármelyik Jesus and Mary Chain vagy My Bloody Valentine cucc mellé. Ha akarom rock'n'roll bődület, ha akarom (végre) egy szimpatikus indie cucc, ha akarom akkora shoegaze detonáció, amilyenre A Place to Bury Strangers beköszönése óta nem volt példa, de például amikor olyannyira tele van a tököm már mindennel, hogy mindent, még a legdurvább harci zajt is kommersz szemétnek titulálok, olyankor is minimum a múlt év legjobb poplemeze.