Az Intervíziós ABBA-metált mostanra mindenki megszerette. Én is.

 

Öt évvel az első közös, cím nélküli album után megérkezett Kovács Adrián és Koccan Ricsi második közös nagylemeze. Úgyanúgy, mint korábban, most is hard és heavy rock rejtőzik a borító mögött.

Egy kis öregsulis halálmetál a régi motorosoktól: öt év után jelent meg az új Benediction korong, és bár szerintem kicsit haloványabb lett, mint a 2020-as Scriptures, azért bőven érdemes a kilencedik nagylemezüket pörgetni. Nyilván nem írtak egy újabb The Grand Levellert vagy egy új Transcend the Rubicont, de ne legyünk elégedetlenek. Akinek meg nem inge, annak nem halála.

 

Ez az album is kimaradt tavaly a posztok közül. CSFB.

Hat éve, a The End megjelenése idején hallottunk utoljára a svéd Ordosról. Most viszont jól megleptek a negyedik korongjukkal, ami szerintem kicsit jobban sikerült az elődjénél.

 

Egy éve létezik a The Yagas, és a banda énekesnője a mostanáig inkább színésznőként ismert Vera Farmiga (The Conjuring, The Departed, Up in the Air, stb.). Az öttagú társulat frankó gótikus rockmetálban utazik, ami kifejezetten jól áll nekik.

Minőségi feketefém Finnből. Műfajának tavaszi évlemeze.

 

Az új Conan album az erőszak dimenziójának lényegét fogalmazza meg.

Nagyon lassan és alaposan mélyre fúrva.

Legközelebb élőben: 2025. október 12.

 

Rövid, de velős az új, alig harmincöt percnyi hosszú Melvins hanganyag.

 

Itt a Gépfej, hol a Gépfej?

 

Anno 2013-ban posztoltam a freeblogon ezt a remek albumot, de biztosan vannak, akik lemaradtak róla. Emellett éppen aktuális a húsvéti nagy zabálás, tojásfestés és locsolkodás közbeni részeg süteményhabzsolás idején. Aki komálja a dub, a reggae és a klezmer keverékét, annak tetszeni fog.

Négy évvel az Infinite Granite után nagyott dobott a Deafheaven:

a Lonely People hallgattatja magát, akár egymás után többször is.

A sokadik tavalyról kimaradt nagylemez. Bár mostanra valszeg minden rajongó beszerezte.

 

Megérkezett az újabb totál-brutál hallgatnivaló a Neptunian Maximalismtól a harmadik, kis híján száz perces sorlemez képében (?). A hangulata az, ami zseniközelivé teszi: olyan, mintha a Himalájában egy elhagyatott kolostorban szemlélődnél napokon át, közben pedig végig egy frankó tripen lennél.

 

Saját farkába harap a kígyó a Messa negyedik nagylemezének a borítóján, ezzel az örök körforgást valamint a menetrendszerűen bekövetkező megújulást is szimbolizálva. De ne folytassuk a mélyfúrást a szín bólikájának alapjaiban, hanem idevésem a szokott mondatot: szerintem ez az eddigi legjobban sikerült hanganyaguk. Kagylózz és döntsd el te is, hogy valóban így van-e?

 

A Jazz is Dead sorozatot nemrég fedeztem fel: öt éve fut, a két alapembere Adrian Younge és Ali Shaheed Muhammad, és vagy van mellettük egy harmadik együttműködő, vagy nincs. A 22-es ratjszámú darabnál ráadásul jóféle arab jazzre számítottam, ehelyett zseniális, fúziós afrobeat-et kaptam a művészektől, szűk fél órában. Errefelé tessenek fülelni:

Eleddig nem posztoltuk a Mesa Cosa második, 2017-es nagylemezét,

de az El Es Demonsszal így már teljes a diszkogjuk.

 

A Moon Destroys alapító gitáros-énekese a valaha a Torche-ban gitározó Juan Montoya, Evan Diprima egykori Royal Thunder dobossal egyetemben. A 2019-ben megszületett bandához később csatlakozott Charlie Suárez gityós (MonstrO, Sunday Driver), és Arnold Nesse (Sunday Driver) basszista. A most megjelent bemutatkozó albumukat az alternatív sztóner cimkével látták el, ami annyiban igaz, hogy egyfajta sztónerikus-kifacsart rockot játszanak, aminek egyenértékű alkotóeleme az alternatív rock, a shoegaze, és a dream popos érzékenység is. Juan énekhangja kifejezetten tetszik, de az egész hanganyag jól megírt és összerakott cuccos érzetét keltette bennem. Próbálkozni ér:

 

Velük is hat éve találkoztunk utoljára, a Wolves of Thelema idején. De most itt van az új Caronte album, úgyhogy aki okkult sztóner-doom-gótságra vágyik, az most megkaphatja jól.

 

Február elején megjelent az új Obscura nagylemez is. Technikás halálmetálukkal hozzák a tőlük természetesenek vett magas szintet, de emellett semmi újdonság nincs a zenéjükben. Ha ismered tőlük az A Valedictiönt, akkor nagyjából ezzel az albummal is képben vagy. Fülelés:

 

Leesett az állam, amikor az általam frissen felfedezett, frankó post-punkban nyomuló Pink Turns Blue-ról kiderült, hogy egyrészt kölni banda, másrészt, hogy negyven éve tolják az ipart. Engem elsőre megnyertek maguknak, úgyhogy egy fülelést mindenképpen megér.

 

Jó ebédhez zajong a 7 Gyesznó. Egészségetekre!

 

Jól kimaradt tavalyról. Pedig jól sikerült albumról van szó, mert a Kombynat dolgozik!

 

Nem értem: mit akarnak a sivatagi arcok az Álcsőrrel?

Viccet félretéve: tizenhat év után megint itt van a Masters of Reality!

 

Egy elsőre furának tűnő közös munkáról mindig kiderülhet, hogy

valójában jó ötlet volt. Mozgókép vagy Bandcamp az nincs.

Két és negyed évvel a Force Form Free után megérkezett az új Dead Madow nagylemez.

Interjúság a lényegről.

Két lemeznyi, összesen két és fél óra hosszú csodálatos közös zene.

Első / Második

 

Ez vagy valami, vagy pedig megy valahová - vagyis a kettő közül legalább az egyik igaz a Maud nevű molylepke muzsikájára. Ezen kívül nekem max annyi ugrik be. hogy egy, még önmagához képest is szabadon alkotó és elborult(an improvizáló) Tori Amos jelenik meg lelki szemeim előtt, akárhányszor elkezdem ezt az albumot hallgatni. Szép feladat, mert nagyon nem könnyű eset. De Érden érdemes:

 

Három lemezes újrakiadás 16, mostanáig kiadatlan felvétellel,

ráadásul Kevin Shirley az egészet újrakeverte.

Az Imperial Triumphant eddig sem arról volt ismert, hogy finom és nőies módon önti dalba a világról alkotott véleményét. De most valahogyan sikerült még egy lapáttal rátenni a három évvel ezelőtti Spirit of Ecstasyre. Durva ez a túra:

 

Kunningem Rozália harmadik nagylemeze olyan, mint az első: a királyos rákenró a lényege. Ennél többet várhat valaki egy hard rocker hölgy muzsikájától, de minek? Egyszóval frankóság, mint a debütáló hanganyag.

 

Azt hittem, hogy a 2011-es Rest után nem lesz folytatás, és a Rwake megmarad ötlemezes előadónak. Az élet viszont képes rácáfolni a véglegesnek tekintett dolgokra, így majdnem másfél évtized után megszületett és megérkezett a hatodik albumuk. Tessenek fülelni:

 

Van új Nightstalker nagylemez - és ezzel a lendülettel jutott eszembe, hogy most már több, mint két évtizede, a 2004-es Just a Burn album óta ismerem őket. Nincs más hátra, mint rákenró!

 

Bizonyos emberek. akik az A Storm of Light, Intronaut, Generation of Vipers, Battle of Mice bandák tagjai, két éve úgy döntöttek, hogy közös bandában is zenélnek. A Teeth to Sky a bemutatkozó nagylemezük, és saját szavaikkal azt mondták, hogy a zene szeretetéből rögzítették a nyolc dalt, melyeket a kísérleti rock, a noise rock, a korai ipari zene, valamint a sludge és a doom inspirált bennük. Fülelni szabad:

 

Örökmozgó Steven bő negyven percben tart áttekintést a prog/art rock 2025 első negyedéves állapotáról.

Mindenki egyéni hangon megszólaló, súlyban ázó és újító zenékre vágyik (brit tudósok kimutatták, hogy ez alól csak az AC/DC hívei a kivételek), de egyre mélyebbre kell fúrni a net bugyraiba ahhoz, hogy ilyesmit találjon az ember. De most itt van a belga Wyatt E., amely társulat a (vélt vagy valós) ókori sumér-akkád zeneiséget ötvözi a post-metal/sludge durvulatával. Az alapból szinte csak instrumentális szerzeményeket két énekesnő: az izraeli Tomer Damsky és az iráni Nina Saeidi orgánuma teszi átütővé, a játékidő felénél már csak pislogtam, mint béka a porban. Nemcsak az eheti évlemeze lesz szerintem, és a nagy kérdés innentől az, hogy milyen lesz a második rész?

 

A Yajaira a chilei sivatag mélyéről dúdolja nekünk a homokdűnék dalait. Érdemes rájuk odafigyelni, mert a tavalyi év egyik legjobb sztóner albuma az övék. Persze nem egy sietős társaságról van szó: harminc éves fennállásuk alatt az Epopeya a hetedik nagylemezük - de gyenge korong még nem került ki a kezük közül. Csekira:

 

 A 2017-es Sunnata óta két éve már volt újabb Sunrot nagylemez (The Unfailing Rope, 2023), de az úgy ment el mellettem, mintha mise' történt volna. A Passages EP várhatólag az újabb albumot előlegezi meg, és ha hallottad a bemutatkozó anyagukat nyolc éve, akkor képben vagy: sludge-doom-drone a háromszögeléssel azonosítható játék neve. Füleldoda:

 

Négytagú lánybanda ezerrel tolja a rákenrót, az énekescsaj pedig nem más, mint Thomas Vikström (Therion, Candlemass) leánya, Linnéa. Annyira jól nyomják, hogy legközelebb március 26-án a zenéjükre bulizhatsz a Barba Negrában.

Az új Year of the Cobra hanganyag szerintem az eddigi legjobb munkájuk. Gitártalan elszállós doom muzsika, női énekkel: a harmadik nagylemezen a korábbiakhoz képest kiforrottabbak és szerethetőbbek a dalok. A dob-basszus kombó remekül odacsap, ahol a legjobban érzed.