A denveri négyesfogat vérgőzös kántálása egészen kishazánkig száll az őszi szelek szárnyán.

 

Az új The Telescopes nagylemezzel együtt egy jó hír is érkezett,

miszerint legközelebb élőben november 10-én lehet őket a Robotban elkapni.

 

Van új Oceans of Slumber nagylemez is, és az a jó hír, hogy a Starlight and Ash után visszatértek a betonozós gitárok, és hörgés is van a dalokban. Szerintem a nem annyira jó hír az, hogy az új korong dalainál nem érzem azt a nüansznyi pluszt, amitől a hasonló prog death albumok arra ingerelnek, hogy újból és újból a fülemet bombázzam velük. Pedig a rutinmunkánál azért bőven több a Where Gods Fear to Speak; persze az is lehet, hogy lassabban kell belemerülni, és akkor tetszeni fog. Egyelőre még nem értem el ezt a pontot.

 

Királyos sztóner rákenró a brit homokdűnék mélyéről.

Az album a közepe után kicsit leül, de aztán megint erőre kap.

 

Sula Bassana a számunkra legkedvesebb három égitestről regél: a Napról, a Földről és a Holdról.

 

Ahogyan blogtársam azt tél végén már jelezte,

a portugál Maquina új albuma idén áprilisban napvilágot látott.

 

A Facebook csoportban valaki a megjelenés idején már linkelte,

de Christmas kisasszony új korongja mindenképpen posztot érdemel.

 

Ráadásként egy régi olvasónk bővebben kifejti mindezt a hajtás után:

Megérkezett az új Alunah nagylemez. Első fülelésre inkább tűnik sztónero-blues alapú doom rocknak, mintsem doom metálnak. Ettől függetlenül nagy frankóság:

Habemus papam.

 

Az Evildead lassan négy évtizede létezik, és mostanáig ez a negyedik korongjuk. A Toxic Grace körül valszeg nem lesz akkora übergigakult imádás, mint amekkora anno az első két albumukat övezte (Annihilation of Civilization 1989, The Underworld 1991), de azért most is megbzhatóan hozzák a crossover thrash témákat. Aki akkor hallgatta őket, annak most is tetszeni fog az éppencsak, hogy negyven perc fölé kúszó játékidejű nagylemez.

A The Dead Daisiesben egy éve ismét John Corabi az énekes.

A dalok minőségén ez a tény semmit sem változtatott.

A Legions of Doom új banda, ami valójában régi: Eric Wagner távozása után egykori zenésztársai és barátai alapították, és a lemezcímből azt sejtem, hogy egy már soha el nem készülő harmadik The Skull nagylemez reményteli dalkezdeményei váltak a Skull 3 alapanyagává. Az albumot feljátszó arcok: Lothar Keller, Ron Holzner (mindketten: The Skull), Henry Vasquez (Saint Vitus, Blood of the Sun), Scott Reagers (Saint Vitus) és Karl Agell (C.O.C.) voltak. A zene pedig mi más lehetne, mint veretes heavy metal és tradícionális doom keveréke? Hogy a Legions csak egylemezes memento és főhajtás marad, vagy tényleges banda lesz belőlük, azt majd meglátjuk. Egyelőre a fülelés és az emlékezés ideje van itt.

Zsarátnokkal támad idén a tiszteletbeli hazai, ám valójában ír banda.

 

Van új Leprous nagylemez is - a zene továbbra is tetszik,

de az énekes a fejhangú szépelgés helyett jópárszor rendesen is odahöröghetne.

 

Gondoltam, hogy majd egyben dobom fel a három részt,

de igazából meguntam a várakozást a harmadikra. FB.

Nagy nap ez. Vártad. Szereted. Örülsz.

Jó ebédhez szól a fémes nóta az Amiensus idei kétrészes albumával.

 

Harmadik albuma jelent meg nemrég a másodvirágzását élő Pure Reason Revolutionnek. Ami a módosult zenekari tagság miatt egy újabb fejezet számukra az újrakezdésen belül. Az új korong dalai picit talán haloványabbak a két évvel ezelőtti Above Cirrus szerzeményeinél, de összesen ennyit tudok nekik felróni.

Hat év után megérkezett az új Castle nagylemez. Szeptemberben lesz őszi koncertkörút,

és játszanak majd Bécsben, Prágában és Ljubljanában, de ennél közelebb nem jönnek.

 

Van új Sons of Morpheus nagylemez is, és megint nagy jóság.

Egy frankó élő felvétel az Eldertől.

 

A Category 7 egy új szupergroup, és őket tényleg nyugodtan nevezhetjük szupergroupnak. A tagok: John Bush (Armored Saint, Anthrax), Phil Demmel (Vio-lence, Machine Head, Torque, stb.), Mike Orlando (Adrenaline Mob, Sonic Universe, stb.), Jack Gibson (Exodus), és Jason Bittner (Toxik, Flotsam & Jetsam, Overkill, stb.). A zene pedig innen már könnyen belőhető: alapvetően amerikai thrash, néhol US power metalos pillanatokkal.

 

Az ausztrál Hiatus Kaiyote hipnotikus és kísérletező soul-jazz-funk-pszichorock kevercset művel, nagyon királyos módon. A négy zenész elképesztő módon egymásra hangoltan tolja a dalokat, amelyek a lassú építkezés mellett időnként klasszul kaotikusba fordulnak át. Az album végére még a legendás Jefferson Airplane legendás White Rabbit című dalát is a saját képükre formálták. A producer Mario Caldato Jr. volt. Fülelésre erőteljesen ajánlott.

 

Közel hat éve találkoztunk utoljára a Vibravoiddal. Akik azóta sem tétlenkedtek, és minden évben kiadtak egy nagylemezt, de engem ezek egyike sem igazán fogott meg. Egészen mostanáig, mert a We Cannot Awake képében a düsseldorfi asztronauták egy erős albummal tértek vissza. Ez a bizonyíték, és nem ígéret arra, hogy a Raumschiff Vibravoid ismét ezerrel hasít a csillagközi térben.

Tíz éve jelent meg az előző Generation of Vipers nagylemez, a Coffin Wisdom, melyet anno posztoltam is. Az új album megmaradt a jól bevált formulánál: a Guilt Shrine-on jóféle post-metal hallható, ami nagyrészt Neurosis- és Isis-imádaton alapul. Az új albumnak nemcsak a rövidsége, hanem a jól megírt dalok is az erőssége. A post-metal kedvelőinek szerintem tuti begyere lesz.

 

Esben Willems a Monolord dobosa, a Glowing Darkness pedig az első szólólemeze. A korongon fura, mondhatni unortodox rákenró hallható, melynek zenei palettája a punkos szösszenettől a melankólikus gitárcincogtatásig terjed. Nekem eléggé hangulatzene, de másnak ettől még könnyedén a kedvencévé is válhat.

 

A harmadik vágányra befutott a nyár végi Zeal And Ardor expressz!

Legközelebb élőben: 2024. szeptember 9. Budapest, Barba Negra (a Heilung előtt)

 

Ismét eltelt három év a legutóbbi Spectral Wound korong, az A Diabolic Thirst óta, így megérkezett a negyedik nagylemezük. Elődeihez hasonlóan éjsötét, és hasít, mint a kerámia penge.

 

A Pokol Barátait nevezhetjük akát szupergroupnak is, mert a tagság korábban más formációkban bizonyított zenészként, illetve dalszerzőként. Nevesítve: Per Gustavsson (Dead Cosmonaut, Hellbutcher, stb.) énekel, Nikolas Moutafis (March to Die, Hardraw), Jondix (Aeonsgate, Mercury Gates), és Beelzeebubth (Mystifier) gitároznak, Taneli Jarva (Impaled Nazarene, Sentenced) basszerkodik, valamint Tasos Tanazoglou (Electric Wizard, March to Die, stb.) pedig dobol. Igen, kitaláltad: a társaság zseniálisan tolja a Sabbathista alapú tradícionális doom metált. Mindent tudsz.

Kedvenc bolond bandánk most éppen soul- és blueszenekarnak képzeli magát.

De nekik még ez is jól áll.

 

A Shun nem ült túl sokáig a babérjain: megérkezett a második nagylemezük, ami pont akkora frankóság, mint amekkora három éve a cím nélküli debütalbumuk volt. Füleldoda:

 

Mindenki gonosz. Vagy nem, és az Øresund Space Collective téved.

 

Megérkezett a Blues Pills negyedik albuma, az év eddigi legötlettelenebb és legrandább borítójába csomagolva. Cserébe a zene nagy jóság - bár sosem gondoltam volna, hogy rákenró dolog a disznóháton lovaglásról nótát írni.

A két évvel ezelőtti, szerintem elég gyengécske Entering Heaven Alive után megérkezett Jack White eddigi legjobb szólólemeze.

 

The Mongoose Sleipnir Flies. Again.

 

Tavaly ősszel jelent meg a belga egyemberes projekt, a Stygian Love bemutatkozó albuma. A borítóról anno az Öreg néne őzikéje (és a szellem*) című mese jutott eszembe, noha a mögöttes tartalom némileg eltér ettől a romantikus képzettől. Bő háromnegyed órában jóféle black és post-black keveréke hallható, amely biztos kézzel és könnyedén teremt néhol orrlógatós, máshol viszont a katarzis felé emelő hangulatot. Igazi belemerülős jóság.

*címkiegészítés tőlem

 

Vannak itt még Sájningosok?

 

Beth Gibbons albumhoz legutóbb öt éve volt szerencsénk, de megérkezett az új szólólemeze. Most sem Galambos "Lagzi" Lajossal dolgozott együtt, hanem James Ford (ex-Simian Mobile Disco) és Lee Harris (ex-Talk Talk) voltak az alkotótársai. Emiatt heje-huja jellegű vidám trombitás nótákat ne keress rajta, cserébe viszont tele van melankólikás magasságokkal és mélységekkel. A nap végi katarzis garantált.

A Whom Gods Destroy a Sons of Apollo romjain alakult meg. Nevezetesen Derek Sherinian és Bumblefoot új társakkal, de töretlen lelkesedéssel továbbra is kiváló minőségű dalokat komponált és rögzített. Aki nem hiszi, az klikkeljen és füleljen!

 

Legendák, ha találkoznak, annak a végeredménye akár egy királyos lemez is lehet.

Most így történt.