Nagy nap a mai.

A svéd Ordos második albumának ismertetőjében ezt írja Bandcamp-oldalán: "Trashy stoner-doom with inspiration from black metal, bluesy psychedelic stoner and everything in between." Olyan is, mint a megfogalmazás: az uppsalai legények gyakorlatilag eljátszanak mindent, ami eszükbe jut, a harapós sludge-tól egészen az elszállós témákig. A gitáros Markus Wikmarkkal valamikor régen már találkoztunk: az előző évtizedben még a S:t Erikben nyúzta a húrokat.

 

A Gorilla Mask a kanadai Peter Van Huffel altszaxofonos, és két német úriember, Rudi Fischerlehner dobos, illetve Roland Fidezius basszer/effektfelelős közös társulata. Nagy kedvencük a kísérletezés, az improvizálás, és a műfajok közti szabad átjárás. Muzsikájuk alapvetően szabadon kezelt jazz, ami a punk és a metal elemeit is magában hordozza. Így nem hiányzik belőle a káosz, a zaj, a disszonancia és az atonalitás sem. John Zorn meg csak irigykedik.

 

A második nagylemez megjelenésének idején Norbert leírta, amit a holland Soulburnről tudni kell. Időközben tavaly novemberben megjelent a banda harmadik korongja is. Zeneileg nincs változás: a nyolcvanas évek extrém metáljában megmerítkező, feketés doom-death muzsikát játsszák.

Megérkezett a Dreadzone tizedik nagylemeze.

Az ötödik nagylemez. FB.

 

30

A japán sassya- fél éve kiadta minden idők egyik legjobb noise-rock lemezét. Legalábbis az én fejemben így él a non communication. Egész egyszerűen lenyűgöző. Felemelő, szétrobbantó, málhás terápiás pusztulat, amitől mindig jobb embernek érzem magam.  

Aki szereti a Fugazit (ki a fasz nem szereti a Fugazit?), a Shellacot (ki a fasz nem szereti a Shellacot?), az Unsane-t (most komolyan, ki a fasz nem szereti az Unsane-t?), a The Jesus Lizardot (na nemá'), és nem retten a japán harcivokáltól, az örömében magához fog nyúlni. 

De tényleg, ez a lemez szent, és mindenkinek erről kellene beszélnie.

Buzz Osborne, Dale Crover, Omar Rodriguez-Lopez, és Teri Gender Bender a Le Buthcerettesből. Ha éled a szupergrúposdit, akkor nem kérdezel, csak leszeded. Aztán majd meglátod. 

Öt évvel a 7th Direction után a FB-csoportban jelent meg.

FB / Bandcamp

 

Mexikói mucsácsák húzzák a sivatagi talpalávalót.

A mélyhangú énekes pedig büfögve beszél. FB.

 

Végre itt az új Immoláció, szerintem az első lemez óta eltelt bő negyed évszázad alatt rossz lemezt soha nem hoztak ki, és még a régi logó is visszatért.

facebook

A kibaszott Hawks végleg elbúcsúzott ezzel a lemezzel, és baromira fognak hiányozni. Az egyik legjobb és legértékesebb kortárs noise-rock banda volt, pár év múlva klasszikusként fogják őket hallgatni a jobb emberek. Egy perces kussal töltsétek le vagy vegyétek meg ezt a lemezt, és basszátok szét rá a lakóövezetet. 

Új nagylemeze van a philadelphiai Bardo Pondnak is.

A Bandcamp-oldalukon csak előrendelni lehet, belehallgatni még nem.

A Rob Garza és Eric Hilton alkotta Thievery Corporation bő két évtizede ad ki lemezeket. Kezdetben csak a zenefüggők örömére, aztán később egyre szélesebb közönség számára tolták muzsikájukat. Sajnos ennek várható következménye volt, hogy a kétezres évek közepére, a The Cosmic Game (2005) nagylemez után fáradttá és önismétlővé váltak az albumaik. Három, számomra felejthető korong (Radio Retaliation, Culture of Fear, Saudade) után most viszont sikerült egy jónak mondható anyagot letenniük az asztalra. A The Temple of I & I nagyrészt a jamaikai zenék bűvöletében fogant, így alapeleme a dubos vibrálás. Mellette persze megmaradtak a Thieveryre jellemező reggae-bossa nova-jazz-közel-keleti zenék hatásai is. Egy kis nyár a tél vége felé nem fog megártani.

Ezt a nevet is simán kiadhatná a stoner/doom névgenerátor, és a zenében sincs semmi meglepő - de vajon mi meglepő lehetne egy újabb pszihedelikus, okkult mázba húzott énekesnős doom metál lemezben? Semmi, de nem is kell, mert az anyag jó, remekül szól, a tagok közt pedig ott van az egy csomó Electric Wizard lemezt felütő (plusz Ramesses, With the Dead) Mark Greening, és a pár hete új anyaggal jelentkező digó Psychedelic Witchcraft énekesnője, Virginia Monti.

facebook

Nem siette el első nagylemezét ez a svéd grindcore csapat, a tízszámos Blood and Locusts EP kilenc éve jelent meg, azóta azt hiszem nem is volt csak egy split a Noisearrel a Relapse-nél, de még az is az évtized legelején jött ki. Mindegy, most itt az LP (hivatalosan április 7, nme tudom hogy került ki ilyen korán), "23 minutes of harsh audio violence - mixing grind, hardcore metal and punk with a furious overdose of misanthropic hate. FFO: Cursed , Dead in the Dirt, His Hero is Gone, Masakari". Április 21-én játszanak a Dürer Kertben.

facebook

A Television első nagylemeze február 8-án töltötte be a negyven éves kort. Sokan, sok helyen méltatták már az albumot, így aki szeretne a részletekben elmerülni, annak a Wiki-szócikket ajánlom. A hetvenes évek második felében megjelent Marquee Moon mellett azért lehetetlen szó nélkül elmenni, mert legalább három stílusra fejtette ki termékeny hatását. Nélküle ma nem olyan lenne az indie rock, a post-punk, és a new wave sem, mint amilyennek ismerjük (hogy a kétezres évtized elejének post-punk revivaljáról már ne is beszéljünk). És hogy mennyire mélyen hatott a Television? Csak két példát említek, mert a sor szinte a végtelenségig folytatható: ha alaposan odafigyelve hallgatjuk a lemezt, észre lehet venni, hogy The Edge, és John Frusciante is sokat pörgették kezdő gitáros korukban. (Zárójeles megjegyzés: fura post-punknak hívni valamit, ami háromnegyed évvel az első Pistols-nagylemez előtt jelent meg, de mégis igaz.)

Február 10-én múlt harminc éve, hogy az első Public Enemy nagylemez megjelent.

Az új Wreck & Reference album, ami nem is új, mert tavalyi.

Mali tuaregei újabb lemezzel ajándékozzák meg a sivatag szerelmeseit.

Ez az album is kimaradt a tavaly őszi posztok közül.

A címével ellentétben a hetven perces játékidő alatt

egyetlen orgonát sem darálnak le. FB.

Nem sokkal azután, hogy 2004-ben kilépett a Nekromantixból, Peter Sandroff régi barátjával, a grafikus Gris Grimlyvel lógott együtt Los Angelesben. Szó szót, illetve sör sört követett, így kitalálták, hogy Gris valamikor elkészülő zombifilmjéhez Peter írja majd a zenét. Innentől felgyorsultak az események, és nem sokkal később megszületett a külsőségeiben mexikói zombikat idéző, zeneileg psychobilly-surf vonalon mozgó Hola Ghost. A trióban Kristian, Peter testvére dobol, és Jeppe Jensen bőgőzik. A The Man They Couldn't Hang a második, 2009-ben megjelent nagylemezük, amit hosszú hallgatás után 2014-ben egy EP (Chupacabra) követett. Az utóbbi két évben pedig Dániában és külföldön is aktívan koncerteznek.

Volt egyszer egy Omega Massif, ami 2014-ben feloszlott. Boris Bilic azóta a Blacksmokerben tolja a basszusgitárt, az ő tavalyi, Rupture című korongjukkal már találkoztunk. Michael Melchers gitáros új bandája pedig a Cranial, és most jelent meg a bemutatkozó nagylemezük. A bajor négyesfogat post- és sludge metalban utazik, amit a Neurosis és a korai Mastodon keverékeként lehet belőni. Ezeken túl semmi újdonság nincs benne, viszont ha elkap a hangulata, akkor könnyen behúzza a hallgatót.

 

A Bludy Gyres bemutatkozó albumának hanganyaga tömény Sabbath-imádatra épül, és öt monumentális tételből áll. A banda tagsága nem ma kezdte űzni az ipart: mindannyian a nyolcvanas évek Atlantájának heavy-thrash-speed együtteseiben tűntek fel (Hallows Eve, Warrior, Lestregus Nosferatus). Csekkold:

 

A 19. nagylemez (ha a '99-es Coverkillt is beleszámítjuk) megérkezett.

FB / Off

Megérkezett az aussie banda kilencedik nagylemeze.

 

Ismét itt van az ausztrál fura jazzt játszó The Necks trió, előző két lemezüktől (Open (2013), Vertigo (2015)) eltérően most viszont nem egyetlen dalt írtak meg nagylemez hosszúságúra. Az Unfold négy szerzeményből áll, és közel 75 perc összjátékidejű. A lemaradók pedig klikkeljenek a Bandcamp-oldalukra.

Amikor ma reggel eszembe jutott, hogy milyen régen hallgattam The Bug (született Kevin Martin) harmadik nagylemezét, beugrott az is, hogy anno a freeblogon posztoltuk, így biztos, hogy vannak, akik lemaradtak róla. Úgyhogy itt van megint, hallgassatok egy kis ipari hip hopot. Yo!

 Tök jó lenne úgy ajánlani az utóbbi évek egyik legeredetibb hangú és legmerdekebb agyú képregényesének, Michael DeForge-nak a kíméletlen dob-gitár zajpunk bandáját, hogy "olyan a zenéjük, mint ahogy DeForge ír és rajzol", de ezt feltehetően nem sokan értenék és nem is lenne teljesen igaz.   

Egy újabb banda, amelyik a világvégéhez vezető, mindent elsöprő kőzetlemez-mozgásokat próbálja kiváltani a zenéjével. A kanadai Haggatha legénysége a Bison BC, a 3 Inches of Blood és a Goatsblood egykori és jelenlegi tagjaiból áll.

 

Az Oathbreaker, Amenra, Rise and Fall tagokból álló, remek kamublekkben utazó belga vígdúdok (bocs, kérem a pofont) azonos című és borítójú két évvel ezelőtti debütlemezének folytatása, ha a pár napja keringő webripet leszedted már valahonnan, akkor érdemes cserélni erre a cdripre, mert az még az amúgy rendkívül ostoba füleimnek is pocsék minőség volt.

facebook

A svéd Gloson post- és sludge metalja a skandináv tél sötétségét és viharait viszi házhoz. Az album harmadik dalában (Antlers) azokat a fura hangokat tényleg egy didgeridoo adja ki?

 

A hét meglepetése számomra az volt, hogy a The Haunted énekes Peter Dolving a Hatesphere basszerosával, és a Great Deceiver dobosával pszihedelikus stonerdoomot játszik ezen az első nagylemezükön.

facebook

A holland death metal gépezet Sinister nagyonsokadik (13.) nagylemeze.

facebook

Új Grails LP, a hozzá tartozó limitált kétszámos kislemezzel együtt.

facebook

Nyilván azért érdekelt ez a lemez, mert Jason Williamson a kibaszott Sleaford Modsból nem minden jöttmenttel közösködik. A király viszont az, hogy nem csak az a szám vadállat, amin Williamson szövegel, hanem az egész. Súlyos brit lakótelepi harci hip-hop (Tenchoo nagy ura ennek), kövér és szétütő ütemekkel (Ill Move Sporadic nagy ura ennek), gengszterfeszkóval, drogszaggal, panelpenésszel, anyázással. Nagyon illegálisnak érzed majd magad tőle, nagyon keménynek, és baszottul hiteltelennek, de ez így van rendjén.    

Idén most szólalok meg először, engedjétek hát meg, hogy mindjárt hazaival nyissak. A Landing Venus egy viszonylag friss formáció, de ha mégsem, az azért van, mert időhiány miatt már hónapok óta ülök az anyagukon. Hiánypótló zenekarról beszélünk, mindenféle klisét és skatulyát sutba dobó zenészekről beszélünk, akik szinte hivatásuknak tekintik a kötetlen forma megtartását és a különös hangulatok előidézését. A jazz sötét oldala felől indulnak el, de nem állnak meg félúton, merészen továbbviszik e műfaj esszenciáját, míg végül fojtogatóan izgalmas világot teremtenek. A Homophobe Parade no wave őrülete megmételyez, a My Funny Warhola lynchhangulatot teremt, de az összes dalban ott bujkál valami, ami alaposan kirángat minket a tetű komfortzónánkból. Mintha egy privát, csak a saját elménkben játszódó és csakis rólunk szóló film noir zenéjét hallgatnánk, körülbelül úgy hat ránk ez az anyag. Ecsetelhetném még, de minek? Inkább hagyjuk, hogy ők fessenek nekünk zenei tájképeket megnyerő hangszeres tudással és a két kiváló énekesnő egyedi hangjával.

Tök fasza, hogy 2017-ben is megjelent már egy olyan dúvad noise-rock lemez, ami örök kedvencem lesz.
Rég hallottam ilyen csodálatos dolgot, komolyan. 

A FB-csoportban jelent meg.