Idén most szólalok meg először, engedjétek hát meg, hogy mindjárt hazaival nyissak. A Landing Venus egy viszonylag friss formáció, de ha mégsem, az azért van, mert időhiány miatt már hónapok óta ülök az anyagukon. Hiánypótló zenekarról beszélünk, mindenféle klisét és skatulyát sutba dobó zenészekről beszélünk, akik szinte hivatásuknak tekintik a kötetlen forma megtartását és a különös hangulatok előidézését. A jazz sötét oldala felől indulnak el, de nem állnak meg félúton, merészen továbbviszik e műfaj esszenciáját, míg végül fojtogatóan izgalmas világot teremtenek. A Homophobe Parade no wave őrülete megmételyez, a My Funny Warhola lynchhangulatot teremt, de az összes dalban ott bujkál valami, ami alaposan kirángat minket a tetű komfortzónánkból. Mintha egy privát, csak a saját elménkben játszódó és csakis rólunk szóló film noir zenéjét hallgatnánk, körülbelül úgy hat ránk ez az anyag. Ecsetelhetném még, de minek? Inkább hagyjuk, hogy ők fessenek nekünk zenei tájképeket megnyerő hangszeres tudással és a két kiváló énekesnő egyedi hangjával.