Gyanítom, sokmindenkit nem mozdít meg itt hogy tíz év után visszatért az ezredforduló legmenőbb stricicore zenekara, az ultrazseniális Vanity képében a kétezres évek egyik legszexibb metállemezét leszállító 18V (annak idején az első hazai Converge koncert egyik előzenekaraként is óriásiak voltak). A Vanityt követő két lazább, rockosabb - és sokkal szarabb, méretes csalódást okozó - nagylemez miatt, ahol megpróbáltak a metalcore Buckcherryje lenni, előzetesen nagyon nem tudtam mit várjak ettől a visszatéréstől, de szerencsére nem azt a vonalat erőltetetik, hanem az Until/Vanity kettős köszönget vissza, és noha annyira nem taglóznak le a dalok mint a Vanityn, ez nem egy rossz visszatérő anyag, a lemez közepére behajított Laid to Waste in the Shit of Man például egészen remek.

Öt évnyi lemezcsend után tegnap befutott a Municipal e hónap végén megjelenő új nagylemeze, kétgitáros felállással az első, tavaly ugyanis Ryan Waste mellé bevették másodgitárosnak a (többek közt) volt Cannabis Corpse tag Nick Poulost, a keverést pedig a legendás Bill Metoyerre bízták.

facebook

A 2014-es Nothing Important után újra itt a Richard Dawson, és megint iszonyú erős. A Peasant dalciklusa a középkorba vezényel: szövőnők, csirkebontók, bakák és örömlányok, meg hogy mivolt velük a tizenkevesedik században. Katartikus kesergés és önfeledt önhergelés, zajos szívű, avantgárd trubadúrdalokon keresztül. 

Ma 21 éves ez a remekmű. 

A kettedik Spectres, azaz a bristoli is beérte kanadai névrokonát, azaz kiadta harmadik nagylemezét. Habár még nem teljesen, mert a második lemezük csak egy remixalbum volt.

20 év után új feedtime áprilisban, és mi csak most rakjuk ki? Hát akkor bassza meg.

Roger Waters negyedszázaddal az Amused to Death után megírta a folytatást. Az Is This the Life...? elődjéhez hasonlóan sötét hangulatú, mérges és cinikus, helyenkénti direkt politikai véleményekkel megtűzdelve. Ha hasonlítani akarom, akkor (az első hallgatás után) jobban sikerült, mint a '87-es Radio KAOS, de kicsit haloványabb, mint az AtD; zenéjében viszont inkább floydos, mint a két említett album. Nem ragozom tovább, mert aki szereti Waterst, az úgyis meghallgatja, aki pedig nem, annak viszont édesmindegy.

A Moonbow Kentucky állam szülötte, a mikrofonnál nem kisebb arccal, mint Matt "The Beard" Bischoff, aki egy személyben énekes, BMX-legenda és a Survivor reality korábbi versenyzője. Társai a bazsevában az Afghan Whigs, a Hank 3 és a Valley of the Sun korábbi és jelenlegi tagjai. Muzsikájuk a lemezborító, illetve az albumcím által sugalltak ellenére nem igazán háborúsak, sokkal inkább sivatagiak. A tízszámos lemez nagyjából a Wiseblood időszakbali C.O.C.-t ötvözi némi Kyusszal és korai Soundgardennel, de bármiféle bonyolultság és művészkedés nélkül. A War Bear magyarán egy erős, és karakán stoner rock lemez lett.

Az ausztrál Adrift for Days első két lemeze a space-fuzz-psych-stoner vonalon mozgó szerzeményeket rejt, ám az önismétlés helyett a harmadik albumon változtattak a nézőpontjukon. Elődeivel ellentétben az A Sleepless Grey ihletőit a Neurosis és az Earth környékén kell keresnünk, azaz valahol a sludge-doom-post-metal-drone univerzum mélyén. Az irányváltás határozottan jól sikerült, aminek következtében nemcsak, hogy egyéni hangvételű album született meg, de néhány drone-folk részlet még Dylan Carsonnak is álmatlan éjszakákat okozna.

 

Van ám új Street Eaters, és ha már a legutóbbi lemezük kapcsán egy örömhírrel fejeztem be, most is ezt fogom tenni: június 7-én az Aurórában fognak virgonckodni.

Olyan, mintha a Bongripper és a Hawkwind közösen jammelne a stúdióban,

mert éppen egy B-kategóriás sci-fi soundtrackjét írnák. FB

 

Féljél! Jól féljél.

FB / Off

A brit Coldcut duó bő egy évtizeddel legutóbbi albuma, a 2006-os Sound Mirrors után egy kollaborációs lemezzel tért vissza. Valójában persze az a furcsa, hogy korábban még nem dolgoztak együtt Adrian Sherwooddal - a közös album dubban megmártózó reggae muzsikát rejt, olyan vendégekkel, mint Roots Manuva, Lee Scratch Perry, Junior Reid, vagy Elan. Az Echo Chamber igazi nyári korong: reggel, délben, este egyaránt hangulatos pörgetni.

Sci-fi témákban utazó instrumentális, de csak kissé pszichó rockzene az Angyalok Városából, ami kitűnő hallgatnivaló a belső utak felfedezéséhez. A Bandcamp oldalukról akár minimális befizetéssel is megkaphatod. FB és Off.

 

Instrumentális art-prog-jazz-space-stoner-psych power trio bemutatkozó albuma Bergenből.

Késő ősszel a Leproust kísérve hazánkban is tiszteletüket fogják tenni:

Budapest, A38, 2017. november 19. (AstroFB)

 

Elfeledett, vagy inkább nem is ismert texasi noise-punk-rock banda. Ez az egyetlen lemezük, 1994-ből. Ritka, mint egy egészséges reggeli szarás, amihez viszont hasonló minőségben töltöttem fel ezt a borítót. Meg hát, nincs elég ilyesmi a blogon, mi? Egyébként fasza lemez nagyon.

Az Avatarium harmadik nagylemeze is ma jelent meg.

Roots, Siena Roots!

Kate Tempest brit költő-író-rapper simán a legeredetibb és legigazibb hip-hop előadó jelenleg ott a Sleaford Mods mellett, akik egyébként nagyon szeretik a csajt, nem is hiába. Az még oké, hogy mekkora zenét ír, milyen brutálisan dögös, súlyos, minden faszságtól mentes gyilkos ütemekre és állati dallamokra osztja, de az, amit és ahogy oszt, nehezen foglalható össze mérföldes szuperlatívuszok nélkül. Verseket mond, kíméletlen, érzékeny, társadalomkritikus, gyönyörű és csúnya verseket, melyek átmosódnak spoken word drámába, történetekbe, több dalon átvezetett narratívákba, vagy épp őrülten laza hip-hop vagányságba, melyektől megindul a tested.

Az Everebody Down egy bődületes slágergyűjtemény, de közel sem rádió-kedvenc módon. A Let Them Eat Chaos című tavalyi kiadványának pedig múzeumban lenne a helye, mindenkinek hallania kell, tanítani és ünnepelni kell a lányt és ezt a hosszú verset (egyben hallgatod, vagy sehogy), amitől csak nézel a semmibe, hogy mi van. Szenvedélyes, végtelenül okos, színtiszta punk, aki nem villant, hanem épít, felkavar, elvarázsol és mesél. Hatalmas. 

Max Richter idei lemeze. Friss, ropogós, januári. De kurva mindegy, mert úgyis a legszebb dolog, amit idén ember hallhat. Mármint, most komolyan, nincs olyan, hogy valami szebb, mint egy Max Richter lemez. Nyilván ennek a lemeznek is van sztorija, irodalmi (lásd a címet) és balettháttere, de utánaolvasol. Közben meg szarrá bőgöd magad.   

Hajlamosak a népek alul értékelni a brit The System anarcho-punkját, pedig aztán a Crisis és a Zounds fogós énekdallamaiból, a Flux of Pink Indians és a Crass nyers, de mégis művi gitárnyüstöléséből, és akkordos, elragadó, hipnotikus melódiáiból van bőven itt, mondjuk nem is nagyon titkolták, hogy a fenti bandák lábnyomát csókolgatják. Nekem ez a zene a szívem csöcse, az ilyen egyszerű, drámaian előadott, végzetes punk békehajhászás nagyon meg tud hatni. A '83-ban feloszlott (majd összeállt) banda többet érdemelne. 

Basszátok meg, feloszlott a kibaszott Soupcans! Ez az utolsó szaruk, és jó mély gányba ránt, de hát, hova rántana? Zseniálisan roncsolt banda volt, gyászolok és gyászol a zene is, igazi fosszagú, kábós, szemét, öntörvényű és idegen kúró hattyúdal.

Hét évvel a Deth Red Sabaoth után újra itt van a Danzig!

Heavy-prog-pszicho-space-doom metal Brassóból, ami engem

itt-ott a Sham Mirrors időszakbeli Arcturusra emlékeztet. FB.

 

Új Elder LP

facebook

Két évvel a Walks for Motorists után a new yorki White Hills ismét új nagylemezt adott ki.

 

Idén másodszor is Wear Your Wounds.

Szép csöndben befutott a második Algiers nagylemez is.

Jó ebédhez szól a 137 perces improvizálás.

Jó ebédhez szól a 155 perces hangfolyam.

Megjött a nyári idő, így nincs más dolgunk, minthogy a brit Gentleman's Dub Clubbal közösen eltöltsünk egy hétvégét Dubtopiában. Mert jelszavaink valának: dub, reggae és haladás!

Sokadik nagylemezével jelentkezett pát napja az indianai Left Lane Cruiser. Karomgép Varázsló címmel ellátott korongjuk hozza a tőlük megszokott szintet, maximum annyival tér el előző anyagaiktól, hogy itt a blues rock és a déli rockzene az uralkodó hatás, a sivatagi és mocsári ízek gyakorlatilag hiányoznak a szerzeményekből. A laza tempó csak néha, a címadó számban és a lemezt záró dalokban gyorsít fel egy kicsit, nagyobbrészt az országúti poroszkálás és a hozzá tartozó édesbús hangvétel a fő irány. Hungaro-sutterek, szevasztok!

Van új Nearly Dead, és ha ez nem elég, egy hét múlva megjelentetnek egy új EP-t is.

Utazás a koponyám körül, avagy Beastmaker másodszor is.

Durva megszólalású doom rock Szerbiából. A csöcsörésző ördög által sugalltakkal ellentétben muzsikájukban nem viszik túlzásba az okkultkodást, megkínzott hangon előadott vokál, illetve a hetvenes évek végi és nyolcvanas évek eleji proto-metál viszont bőven van benne. A Bandcampről akár minimális pénzért is viheted - a két plusz számot a jobb oldalon, a posztban is látható borítóra kattintva éred el. FB.

 

Az Ozomatli 1995-ben alakult meg Los Angelesben, és a kezdetektől fogva a latin zene, a hip hop, a funk és a rock fúzióját tűzte zászlajára. Lemezeiken hol ez, hol az a összetevő dominál, és nagy vonalakban elmondható, hogy célkitűzésüket sikerült megvalósítaniuk: hatásukra kezdték el ezt a kusza, de kiváló egyveleget latin alternative-ként is aposztrofálni. 2007-es Don't Mess with the Dragon című korongjuk után pár évnyi lejtmenet következett, a következő két nagylemezről (Fire Away 2010, Ozokidz 2012) ugyanis akárhogy erőltetem a fejem, semmi nem jut az eszembe. A csorbát viszont a három évvel ezelőtti Place in the Sunnal sikerült kiköszörülniük, és a Non-Stop szerintem egy kicsivel még jobb is lett közvetlen elődjénél. A frissen megjelent albumon egyébként - ahogy a címből is kitűnik - a mexikói, illetve a karibi (ska, reggae, dub, stb.) ízek és hangulatok uralkodnak, ami nekem kifejezetten tetszik. Mindezeken túl már kétszer jártak hazánkban: először a 2002-es Volt Fesztiválon, másodszor pedig a 2009-es Balaton Soundon adtak koncertet.

 

Több, mint egy évtizedes kutatás után brit tudósok megtalálták a Queens of the Stone Age elveszett albumát! A titokzatos alkotás nemsokkal a 2005-ös Lullabies to Paralyze előtt született, ám a megjelenés előtti napokban rejtélyes módon eltűnt. A szakemberek jelentése arra is kitér, hogy a beszédes Nemesis címet viselő nagylemez dalai kicsivel több blues rockos, illetve grunge-os és trippy elemet tartalmaznak, mint a fent említett altatódalokkal teli korong szerzeményei. A rockközösség soron kívüli sajtóközleményben üdvözölte a felfedezést, és hasonló sikereket kívánt a rocktitkok további feltárásával megbízott specialistáknak. FB.

 

A The Doomsday Kingdom Leif "The Doomfather" Edling (Avatarium, Candlemass, Krux, Witchcraft, stb.) legújabb projektje. Senki sem fog meglepődni rajta, hogy a bemutatkozó nagylemezen hegyi metál alapokon nyugvó tradícionális doom hallható. Zenésztársai pedig: Marcus Jidell (Avatarium, Candlemass (live)), Niklas “Viper” Stålvind (Wolf), illetve Andreas Johansson (Narnia, Rob Rock, Royal Hunt). BC.

Ismét német pszichodélia: a karlsruhei Elara zenéje az Elder és a Pink Floyd legjobb pillanatait ötvözi egymással.

 

Dekadens, cinikus, gyilkos, törvénytelen, kábós zajrock fattyú. Pár éve született, de olyan mintha a Big Black, a Shellac, a The Jesus Lizard és a God Bullies közös köpőcsészéjéből klónozta volna egy részeg fasz. Zakatol, lüktet, spirituális pöcébe röptet, a basszust nem bírod kivakarni a füledből, a gitár büdös és harap, az énekes meg az ölelkező David Yow és Mike Hard. Zseniális.