Ma ilyen felsorolós kedvemben vagyok. A nyolcvanas évek legjobb és legmeghatározóbb (post-)punkzenekarai ezek voltak: Naked Raygun, Wipers, Mission Of Burma, Rites Of Spring. És ha valaki manapság ilyen stílusban tolja, akkor az az én szememben egy szent. Ha Te is így gondolod, nyomj egy lájkot. Mármint ne nekem, hanem ennek a madridi bagázsnak.
Kedvenc alműfajom az aussie swamp/noise/rock/punk, biztos említettem már. King Snake Roost, Lubricated Goat, Birthday Party, Venom P. Stinger, Grong Grong, tágabb értelemben még Feedtime és Cosmic Psychos is. Nincs párjuk, csak követőjük. Mondjuk Argentínában. Lássuk csak.
Tudhatjátok, nem vagyok irigy, mindig azon nyomban megosztom veletek, ha Rudimentary Peni jellegű punkzenét lelek a hálón, hogy még a feloszlás előtt megismerhessétek őket. Merthogy az ilyen bandák sajnos mosónő módjára korán halnak, általában egy demo, oszt csá. Pedig olyan zsigeri meg olyan ötletes hardcorepunk ez is, hogy igazság szerint legalább még húsz évig kéne tolniuk az igét igát onnan fentről a faszomból, Reykjavíkból.
Gergő azt mondta, hogy mindegy, csak terjedjen a zene. Szóval, akkor itt az új Angertea. Én azt mondom, hogy a nagymágocsi gyalumanufaktúra újra kitett magáért.
A kísérleti jazz-szcéna kiemelkedő dobosa ezúttal magányosan marimbázik, miközben rádiókat búgat és dídzsépultokat manipulál egyszerre. Egy ideje a legelvarázsolóbb cucc, amit hallottam: őserdeji zajkollázs a tranzisztorkor hajnalán.
Kellemes Húsvétot kívánok mindenkinek!
Hey Joe, kezedben a gitárral mondd, hova mész?
Aki Wiperst játszik, rossz ember nem lehet.
Karácsonyi Júlia és a Hold Kultusza együtt vajon mi?
Malvinék most Mike Kunka basszusgitárossal
(Dead Low Tide, Enemymine, godheadSilo) kollaboráltak egy jót.
Jó ebédhez szól a Causa Sui.
Huszonhat éve jelent meg.
Íme egy nagyon szimpatikus madridi bagázs, akik összekutyulnak mindenféle vaddisznóságot: noise rock, stoner, fuzz, grunge, Stooges, punk, psychedelia. Kedvemre való koncepció, még a borítón megrajzolt High Rise és Pink Fairies póló is beleillik.
Aki régóta utazik posztmetálban, biztos ismeri ezt az arizonai bandát, ez a negyedik nagylemezük, a nyári Rosetta koncerten meg ők lesznek az egyik előzenekar.
A seattle-i Heiress frontembere nem más, mint az egykori Himsa/Undertow énekes John Pettibone, na, ez most legalább négy ember érdeklődését felkeltette. Harmadik nagylemezük ez, sludge-t meg hardcore-t szoktak emlegetni velük kapcsolatban, de elég nyomasztó lassúmetálnak hívni, oszt kész. A lemeznek Matt Bayles volt a producere, akinek neve mellé elég szép sort lehetne írni (Botch lemezek, lényegi Isis lemezek, lényegi Mastodon lemezek, stb).
Negyven perces utazás március idusán
a susmorgástól a zajig és vissza.
Remélem, emlékeztek még a vancouveri Black Mountainra: első két albumuk szerintem nagyon jól sikerült (Black Mountain 2005 és In the Future 2008), a 2010-es Wilderness Heart viszont eléggé elment mellettem. Most viszont itt vannak a negyedik nagylemezzel, ami első hallásra simán hozza a korábbi szintet.
A Hammond B3 orgona istencsászára és atyaúristene négy év hallgatás után kiadta soron következő nagylemezét. Zenéje nem sokat változott: az egy órás albumon improvizatív jazzes-soulos funk hallható, két dobossal, sok fúvóssal, energikusan, mellébeszélés nélkül. 74 évesen én is így szeretném tolni. A lemezindító dal pedig:
Bár a négy éve létező Supersonic Blues Machine csak idén adta ki bemutatkozó nagylemezét, a banda tagjai (Lance Lopez - ének és gitár, Fabrizio V. Zee Grossi - basszus, Kenny Aronoff - dobok) nem ma kezdték: a blues rock berkein belül már mindhárman bizonyították tehetségüket. A Frisco jól sejthetően a zenészek korábbi munkáinak egyenes folytatása, azaz jóféle, délies ízekkel is megtámogatott blues rock hallható rajta. Vendégek: Billy Gibbons (ZZ Top), Walter Trout (Canned Heat, John Mayall, Joe Bonamassa, stb.), Robben Ford (The Ford Brothers, L.A. Express, stb.), Chris Duarte (Chris Duarte Group). Csekira:
Mind szeretjük Charles Bradleyt, itt az új lemeze, és igen, a címadó Changes a Black Sabbath dalának átirata.
A fejetlen nő után a svájci banda Antigoné nyomába ered.
Pár hónapja kérte valaki a csoportból ezt a cuccot, amit én akkor tisztességesen el is felejtettem, de most szerencsére eszembe jutott. Bűn is lenne mellőzni a blogról azt a zenekart, amely a Flipper mellett oly sokat tett a gyilkos basszusgitár által lefektetett alapokra felhúzott rút antidalok népszerűsítéséért és a kommerszre picit is fogékony szalonpunkok elborzasztásáért, legalábbis azokon a korai felvételeken, melyeket ez a válogatás hivatott bemutatni. Trendek nélküli harsány hardcore, hipnotikus proto-noise rock, eldurvult no wave - nincs többé korpa, csak gyönyörű zaj.
A Rotten Sound mellett a mai nap másik nagy visszatérő skandináv grindcore lemeze. Az utolsó kerek egy évtizede jött ki, a kiadó most is a Relapse mint régen, az egyik dalban meg Barney is vendégszerepel.
Elfeledett, ám kiváló goth rock/post-punk San Franciscóból. Ez az ötszámos EP volt az egyetlen kiadványuk (plusz valami gyűjteményes cucc, a kétezres évek végén).
Az Angels in Aspic az angol gótrock/post-punk/new wave színtér egy rövid életű zenekara volt a nyolcvanas évek legvégéről, diszkográfiájuk kemény három darab kétszámos 12"-es single, mindhárom a kép mögött egybecsomagolva.
Pár napja rabolható a negyedik Sarke nagylemez is, tudjátok, itt (is) énekel Nocturno Culto.
Jóemberek jazzesített King Crimsont tolnak.
Ismét mozgolódik a hosszú nevű svéd banda:
a Cosmic Child után három évvel megérkezett a Pokoli Gépezet.
Egy ideje itt a helyük már. Játszottak a tagok a Zygote-ban, a UK Subs-ban, és az Alaricben is. A lenyűgöző Decompositiont pedig az Alternative Tentacles adta ki. Amúgy sajátos kutyuléka a death rocknak, a britvonalas punknak, a crustnak. De egyébként azért inkább talán beszéljünk róluk anarcho-punk bandaként. Mert hát - a vaskos dalszövegek mellett - a Rudimentary Peni hatását a hülye is érzi. Ettől függetlenül kilométerekről kiszúrható a zenéjük. Spirálmozgással húznak le ezek a szaggató, éles, kemény és monoton riffek, le a fostos sátáni trutymákba. Tömör, feszes, gyors, hipnotikus, nem állhatsz az útjába, lerúg a szarba, és megtölti a fejed felemelő sötétséggel. Kurvára kötelező együttes.
A mára már csak féljapán Church of Misery új lemeze, Tatsu Mikami basszeros mellől tavalyelőtt ugye mindenki lelépett, viszont helyükre összeszedte Eric Litlle dobost az Earthrideból és az Internal Voidból, Dave Szulkin gitárost a Blood Farmersből, és figyeld, a mikrofon mögé Scott Carlsont a Repulsionből.
