A Shun nem ült túl sokáig a babérjain: megérkezett a második nagylemezük, ami pont akkora frankóság, mint amekkora három éve a cím nélküli debütalbumuk volt. Füleldoda:

 

Mindenki gonosz. Vagy nem, és az Øresund Space Collective téved.

 

Megérkezett a Blues Pills negyedik albuma, az év eddigi legötlettelenebb és legrandább borítójába csomagolva. Cserébe a zene nagy jóság - bár sosem gondoltam volna, hogy rákenró dolog a disznóháton lovaglásról nótát írni.

A két évvel ezelőtti, szerintem elég gyengécske Entering Heaven Alive után megérkezett Jack White eddigi legjobb szólólemeze.

 

The Mongoose Sleipnir Flies. Again.

 

Tavaly ősszel jelent meg a belga egyemberes projekt, a Stygian Love bemutatkozó albuma. A borítóról anno az Öreg néne őzikéje (és a szellem*) című mese jutott eszembe, noha a mögöttes tartalom némileg eltér ettől a romantikus képzettől. Bő háromnegyed órában jóféle black és post-black keveréke hallható, amely biztos kézzel és könnyedén teremt néhol orrlógatós, máshol viszont a katarzis felé emelő hangulatot. Igazi belemerülős jóság.

*címkiegészítés tőlem

 

Vannak itt még Sájningosok?

 

Beth Gibbons albumhoz legutóbb öt éve volt szerencsénk, de megérkezett az új szólólemeze. Most sem Galambos "Lagzi" Lajossal dolgozott együtt, hanem James Ford (ex-Simian Mobile Disco) és Lee Harris (ex-Talk Talk) voltak az alkotótársai. Emiatt heje-huja jellegű vidám trombitás nótákat ne keress rajta, cserébe viszont tele van melankólikás magasságokkal és mélységekkel. A nap végi katarzis garantált.

A Whom Gods Destroy a Sons of Apollo romjain alakult meg. Nevezetesen Derek Sherinian és Bumblefoot új társakkal, de töretlen lelkesedéssel továbbra is kiváló minőségű dalokat komponált és rögzített. Aki nem hiszi, az klikkeljen és füleljen!

 

Legendák, ha találkoznak, annak a végeredménye akár egy királyos lemez is lehet.

Most így történt.

 

Először Toljuk, aztán Húzzuk.

 

A frankó borító mögött finom Mastodon-like muzsika rejtőzik. Becsületkasszás.

 

Derült égből hopp! Egy hatszámos EP nyár közepén az Ulvertől.

 

Kérem szépen, a sztóner mötál tudomány, nem kitaláció.

 

Sosem gondoltam, hogy valaha lesz még második Iota nagylemez - erre bő másfél évtizeddel a Tales (2008) után itt van a Pentasomnia. Kis túlzással jobb is, mint elődje, de az bizti, hogy 2024 eddigi legfrankóbb sztóner albumáról van szó. Fülelni muszáj:

 

A világ Perry bá szemszögéből - egy tucatnyi dal, olyan vendégekkel, mint

Shaun Ryder, Tricky, Rose Waite. Sivatagi hőségben ajánlott.

 

Négy éve a Silver Buddha Dreaminget szinte ronggyá hallgattam, két éve viszont a Worlds Collide csak mérsékelt lelkesedést váltott ki belőlem. Az idei hanganyagot imkább az utóbbi koronghoz érzem hasonlóanak, vagyis annyira nem mozgat meg. Ennek ellenére minőségi munka, és másoknak szerezhet rajongói perceket. Csekira:

 

A (szub)trópusi idő miatt egy héttel meghosszabbított szuperhiper hőségriadó kedvéért következzen egy királyos sztóner album 2022-ből; akkor is, ha öndefiníciójuk szerint pszichodélikás swamp rockot művelnek.

 

Még februárban jelent meg az Isztambul-Berlin tengelyen alkotó Bipolar Architecture második albuma. Post-metaljukhoz pont annyi halálmetálos agressziót és blackened miazmát kevernek, hogy jól essen őket hallgatni, viszont ne érezd azt, hogy koppincsbanda húzza a fejráznivalót a füledbe. Egy újabb becsületkasszás jóság.

 

Valójában csak két Mr. Big nagylemezt ismerek (Mr. Big 1989, Lean Into It 1991), de azokat a mai napig kedvelem. Anno persze hupililát hánytam, amikor a Music TV orrvérzésig tolta a To be with You című dalukat, és talán emaitt sem kerestem velük később a kapcsolatot. Közben persze eltelt némi idő, és idén már annyi gyenge ésvagy unalmas hard rock albummal találkoztam, hogy még egyet kíváncsiságból végighallgatni simán belefért. És nagyon jól tettem, hogy adtam egy esélyt a Tennek, mert minőségi munka, amit nyugodtan oda lehet tenni az első két korongjuk mellé. Sokkal jobban tetszik, mint a tavaly néhol az egekig istenített Six az Extreme-től. Füleldoda:

A kanadai Dopethrone zenészei már májusban úgy becuccoltak, hogy azóta is ingyen (na jó: becsületkasszás módon) mérik az új korongjukat.

 

Ezek a csávók lemezről lemezre egyre jobbak, és mondom ezt úgy, hogy a Forgotten Days-t is folyamatosan pörgetem, mióta négy éve megjelent.

 

Technikás hőhalál.

 

Húsz év után van új The Folk Implosion hanganyag is.

 

Zsongat, lazít, és kolostoribb, mint újkorában!

Felemelő, szittyós zarándoklat.

Három év telt el a Memorial óta, és újra itt van a Spaceslug. Az Out of Water post-metalt kever stoner doommal, röviden, tömören, bő fél órában. Csodás csapás még májusból.

 

Egyik legkedvencebb duónk az elmúlt öt évben nagyobb sebességre kapcsolva adja ki albumait. Az Ohio Players-en a Motown Sound előtt hajtanak fejet - ennyiből inkább tűnik meglepőnek, mintsem rendkívülinek az ötlet. A cseresznye a torta habján az, hogy Dan the Automator volt a producer, Noel Gallagher három dalban is szerzőtárs és vendégszereplő, a non plus ultra pedig Beck, mint fő zenei agy és kollaborátor. A végeredmény pedig nem annyira Fekete Kulcsos, hanem sokkal inkább egy olyan, nem saját neve alatt megjelent Beck-nagylemez, amit Hansen úrtól kb. a Morning Phase óta hiába várunk.

 

Pár zenész arc összeállt, és ötletes módon átformálták a kedvenc Slayer-dalaikat. Az új dimenziót kapott öt szerzemény így egyszerre szórakoztató, hátborzongató és (szinte) zseniális. Az elkövetők pedig Laura Pleasants (Kylesa), Amy Barrysmith (Year of the Cobra), Peder Bergstrand (Lowrider). Scott Reeder (Kyuss, Fireball Ministry), Bob Balch (Fu Manchu, Yawning Balch) és Esben Willems (Monolord) voltak. Derítsd ki, hogy vajon neked is ízlik-e a belassult Slayer-imádat!

 

Kedvenc Zakkünk kétlemeznyi hosszan szombatot imád.

Savas Bácsi és a Halottütemek idén a képzeletbeli mozifilmek zenéinek világába látogatott el.

A zeneszerzésben Ennio Morricone és a giallok vezették a kezüket.

Egész nap csak sírnék.

Hatodik, és mindeddig szerintem legjobb albumával

rukkolt elő a napokban a Hail Spirit Noir.

 

A japán Mono három évvel a Pilgrimage of the Soul után

az über-hiper-cinematic Oath albummal tér vissza.

 

Zene húros és ütős hangszerekre, valamint Alcsesztára.

Legközelebb élőben: 2024. november 20., Dürer kert

 

Gyógyító Sumákolás közel nyolcvan percben.

 

Megérkezett a Wheel harmadik nagylemeze, amelyen Igazságos Izom Tiborokról regélnek.

Legközelebb élőben: 2024. december 5., Analog Music Hall

 

Egy kis desert rock a szubtrópusi időhöz.

Az arcok mindenkit csókoltatnak a svéd sivatagból!

 

Ehunvane.

 

Peripatetikus krautjazz-grúvolás kettő, avagy a "Befarsítva" visszavág!
(Elsőrész frissítve.)

Huszonöt évvel a feloszlásuk után Jim O'Rourke és David Grubbs összerakták ezt egy archív, kiadatlan élőfelvételekből és ilyen-olyan kallódó kislemezekből, százpercnyi cuccot. Bevallom, ezelőtt nem merültem el túlzottan a rövidéletű Gastr del Sol munkásságában, de ez alapján az egyik legtündökletesebb együttállás volt post-rock (az mi?) és minimálzene határán, Morton Feldman-i nagy elúszásokkal, űrfolkkal és konkrétzenével, avantgárd blúzgejzírekkel és éteri zajpástokkal, mindez gyönyörű, hátborzongat, meditáltat, röpít. Tényleg olyan, mint ez a szikrázó-csúcsú vityilló a hómezőn itt a borítóképen!