Mouche a lemezborítón szereplú kutyi neve, az It It Anita pedig a belgiumi Liège-ben alkotó, pont ezzel az albummal trióvá fogyatkozó banda. Ők is a tavalyi felfedezetteim közé tartoznak, és rögtön megfogott a muzsikájuk: noise rockban utaznak, szövegeik pedig minimum (ön)ironikusak, de gyakran a szarkazmusig is elmennek. Helyenként lazán áthágják a műfaji kereteket, pl. a Psychorigidben ugrálós hip hop alapok fölött húznak a gitárok. Szóval van bennük egy adag a beleszarós punk hozzáállásból is. Nemcsak a zajkedvelőknek ajánlom, mert könnyű beleszeretni a lemezbe, és végtelenítve fülelni.

 

Hiperaktív kedvencünk 2023-ban "csak" két stúdióalbumot jelentetett meg, melyek közül a végtelen című PetroDragonic Apocalypse; or Dawn of Eternal Night: An Annihilation of Planet Earth and the Beginning of Merciless Damnation ragadt meg nálam hosszabb hallgatásra. Természetesen nem hagyták abba a műfajok kalandozó bejárását (ki és mikor hallott utoljára pl. thrasht torokénekléssel együtt?), de dacára a zordabb irányvonalú daloknak, könnyen befogadható a hanganyag. Terjedelmes munkásságukban a nagylemezt pedig sacc/kábé a '19-es Infest the Rat's Nest kvázi-folytatásaként érdemes elképzelni. A sokadik remekmű a sorban, tessék csak odafülelni:

 

Közel nyolc év után tavaly ősszel megjelent az ötödik Mondo Drag nagylemez, ami folytatja a zenekari hagyományokat. A Through the Hourglass hallatán továbbra is az jut az eszembe, hogy így szólna, ha a Meddle-időszakos Pink Floydot megvadítanánk egy kis krautos Cannel és hetvenes évekbeli King Crimsonnal. Szóval frankóság.

 

Nemrég fedeztem fel Mark Heaneyt magamnak, és azonnal beleszerettem abba, amit csinál. Ötévesen kapott a faterjától egy dobszerkót, tyz volt, amikor már turnézott az apjuk bandájával a ködös Albionban.

Később olyan zenekarokban adta a taktust, mint a progrmetálban utazó Threshold (1997-1998), a Stone Roses-utód The Seahorses (1998-1999), a The Verve-gyermek The Shining (2001-2002), majd 2006 és 2013 között ő lett a legendás Gang of Four dobosa.

Bradford puritán veterán igricei töretlenül ontják a lemezeket.

Élőben: Március 7. A38

Mindhalálig rákenról, ötödször is.

 

Hat év után megjött az új Madder Mortem nagylemez.

 

Annyira jó ez megint. Vágjátok, döngölde, ahogy csak ez az ember tudja.

Az Ancient Methods remixre pedig külön szeretném felhívni a figyelmet. 

A Hippie Death Culttal a bemutatkozó album idején találkoztunk, a második '21-es Circle of Dayst viszont nem posztoltam, mert nem ragadt meg a fülemben. A tavaly harmadikként megjelent Helichrysum már egy megváltozott csapat munkája: Ben Jackson szintis-énekes kilépett, így Laura Phillips basszerlány lett a dalnő is, és a dobok mögött is új arc ül (Ryan Moore helyett Harry Silvers). Az átalakulás a zenén is hallatszik: bár a Sabbath-imádat (az albumnyitó Arise kivételével) eltűnt, a doomos-riffes, és hetvenes éveket idéző hard/heavy rockos megközelítés megmaradt. Az erősre sikeredett hanganyag szerencsére elkerülte a hallgatás közbeni retroérzés kialakulását, így már csak az a kérdés, hogy a negyedik albummal képesek lesznek-e a 111 és a Helichrysum által magasra tett lécet még jobban megugrani?

 

Tavaly nyáron jelent meg a Till the Dirt bemutatkozó albuma, és hamar megtetszett. Némi utánjárással kiderült, hogy Kelly Shaefer új projektjéről van szó, amelyben két jelenlegi Atheistes kollégája is tag, emellett olyan vendégek teszik tiszteletüket a lemezen, mint Jeff Loomis, John Longstreth, vagy Steve DiGiorgio. Zeneileg a proggeres death az alap, de a lemez egészét talán a kísérletező extrém metál cimkével lehet körülírni. A korong második felében nekem kicsit egybefolynak egymással a számok, de ezekben is megvan az erő, izom, és a sodrás. A producer pedig Scott Burns volt.

A Wall of Eyesszal megérkezett a második The Smile, illetve

az első 2024-es nagylemez a blogra.

 

A két post-punk legenda állítólag 2020 környékén kezdett el dolgozni egy közös lemezanyagon, majd amikor elakadtak a megvalósításban, Jacknife Lee zenei producer-mindenhezértőhöz fordultak. Aki vakart egyet a fején, majd az album befejezéséhez jó érzékkel és nagy csöndben összehozott egy virtuális szupergrupot. Lol és Budgie így háromemberessé vált projektjében olyan arcok a vendégek, mint Bobby Gillespie (Primal Scream), James Murphy (LCD Soundsystem), Mary Lattimore, és még sokan mások (két instru tételben pl. The Edge gitározik). A Los Angeles így a new wave-től a krauton keresztül az ipari és a trip hop(szerű) dalokig sokféle szerzeményből áll össze egésszé. Friss ötletek változatos köntösben, önismétlés nélkül. Jóság.

Az utóbbi pár évben viszonylag kevés új stoner előadó ragadta meg hosszabb időre a figyelmemet. A kivételek egyike a bolognai Holy Giant, akik nemcsak remek dalszerzők, hanem ügyesen kalandoztak el a testvérműfajok irányába is. Így a lemezen a desert rock mellett jelen van a fuzz, és a klasszikus doom is. A Diviners & Dividers ígéretes bemutatkozás, kíváncsi vagyok, hogyan folytatják majd a második lemezzel. De addig is fülelés van:

 

Tavaly ősszel a harmadik Wolvennest nagylemez is megjelent.

A Dark Path dalai hozzák a bandától megszokott magas színvonalat.

 

A jelenlegi formájában ismert civilizáció összeomlása utáni első, és az emberiség szempontjából utolsó, apokaliptikus télről szól a Cenozoa december végén megjelent nagylemeze. Mindezt hanganyagba főként a post-metal, mellette pedig a doom és a black segítségével préselte az egyemberes görög projekt. A dalok epikusak, és a témához illő módon sötét hangulatúak. Nagyon remélem, hogy a lemez által vizionált történések sosem fognak bekövetkezni.

 

Kalifoniából érkezett hozzánk a csodásan egyszerű nevű Fearing csodásan egyszerű című harmadik albuma. A harmincöt perces hanganyagra a nyolcvanas évek totális imádata miatt figyeltem fel a tavaly őszi megjelenés idején. Lehet, hogy az akkori előadók klónjai, de mivel a dalszerzést nem tolták el a koppintás kellemetlen érzéséig, nekem tetszik, ahogyan a post-punk, shoegaze, darkwave, gothic rock hullámain hajózva előadják szerzeményeiket. Hidegen tartózkodó hangszerelésük kiválóan illik a mai fogvacogtató időjáráshoz.

 

Visszatért a tél, itt van az ideje a feketefém hallgatásának. Ehhez adja magát az észak-rajna-vesztfáliai Sulphur Aeon tavalyi albuma, amely hat blackened death dalból és egy rövid introból áll. A borító jól sejteti, hogy a nagylemez szerzeményei alapból lovecrafti hangulatúak, így pl. egy lagziban biztos nem fogja pörgetni őket a zenei felelős. Pedig nemcsak disszonancia, hanem a dallamok is megtalálhatók bennük a megfelelő pillanatokban.

 

A Zahn német trió, melynek tagjai közül ketten a szintén berlini Heads. sorait erősítik, a harmadik arc, Felix Gebhard pedig 2014 óta az Einstürzende Neubauten turnébillentyűse, de saját jogán is zenész. Az Adria dupla lemez, nyolcvan percnyi instrumentális hanganyaggal, és olyasféle zenei keverccsel, amit papíron olvasva felszisszen az ember. Ennek ellenére könnyedén hallgattatja magát, mert ha a lemezborítóra pillantasz, már látod is, milyen élményt kapsz tőle. Képzeld el, hogy a nyolcvanas években autóval utaztok családilag a Balatonra, az Adriára, vagy valahová még messzebb, te walkmant hallgatsz fülessel a hátsó ülésen, és az elsuhanó tájat félig-meddig bambulva nézed. Mindezt az élményhalmazt hangjegyekbe a következő szubzsánerek segítségével öntötték: krautrock, doom, noise rock, alternatív rock, kicsinyke jazz és elektronika, post-rock. Lazán, jól megkomponálva, izzadság-mentesen visz el messzire.

 

A hetvenes évek savas-pszicho rockja, az éteri hullámok, az occult doom rock, és a gótikus metál is a portlandi Vanishing Kids zenei összetevői közé tartoznak. Mindezek mellett a szerzeményeket Nikki Drohomyreky énekesnő fátyolos orgánumával vezetik elő, és aki még ezek után hezitál a fülelésről, az inkább menjen fát vágni. Őket is tavaly találtam meg az internet bugyraiban, pedig a Miracle of Death már a hatodik nagylemezük volt.

 

A Wave Cannon előtt utoljára 2018-ban került ki nagylemez a The Machine boszorkánykonyhájából, nevük előtt pedig vagy van névelő, vagy nincs. Az új korong így a tavalyi év egyik óriási meglepetése volt számomra, egyrészt mert Faceshift című elődje nem hagyott nyomokat az emlékeimben, másrészt pont ezért nem is számítottam tőlük semmi finomságra. Pedig a Cannon 2023 legjobbjai közé tartozik: bár a sztóner jelleg mostanra maximum búvópatakként van jelen a dalokban, sokkal inkább néhol zajos, máshol inkább a kilencvenes évek első felének gitáros zenéire reflektáló, de alapból pszichedelikus rock a trió jelenlegi alkotási iránya. Vétek lenne kihagyni.

 

A bajor sivatag mélyen búgó dalait a Dune Pilot tolmácsolta

tavaly decemberben minden desert rockernek.

 

A Botteri Testvériség élete az In the Woods... után, 2. rész. Mostanra több, mint fél évet ültem ezen a nagylemezen, mert sokszori próbálkozás közben és után sem kapott el gépszíj - pedig éreztem, hogy majdnem adja az ívet. De másnak (ha még Botteri-fanként nem szerezte be a '23 májusi megjelenés óta) ettől még lehet tőle utókarácsonya. A Mourningstar egyébként a korai, az Omnio előtti In the Woods... egyenes ági folytatása: lényegesen több benne a feketefém, mint az avant-proggerség. Füleléshez pedig:

 

A norvég Leonov dalait zeneileg a doom, a post-metal és a post-rock által határolt háromszögben találjuk meg. A nagylemeznek emellett van egy határozott filmzenei hangulata is, és az ezzel együtt kialakult összkép volt az, ami nálam gyorsan beette magát a lejátszómba. Lehet, hogy semmit nem találtak fel, de dalt szerezni nagyon tudnak.

 

Pachy García Puerto Ricoban született, majd később Los Angelesben vált profi zenésszé. Ennek részeként a synth punktól a noise rockig terjedő műfaji skálán mozgó Prettiest Eyesban kezdett dobolni és énekelni, illetve teszi ezt a mai napig. Ezzel párhuzamosan az utóbbi öt évben a Pachyman név alatt reggae-dub albumokat jelentetett meg; a Switched-On a negyedik hanganyaga. Ezzel kívánok minden blogfülelőnek a 2023-as év utolsó estéjére kellemes lazulást, és egyben boldog új évet!

 

Minden megy tovább.
Csináljuk, ahogy tudjuk, ti meg nézitek, ahogy tudjátok.
Utóbbiért hálásak vagyunk. 

Faten Kanaan időtlenséget árasztó, klasszikuszenei minimalizmusban, barokkban és mindenféle folklórban gyökerező, analóg szintetizátorra komponált gyönyörű kompozícióitól egyszerűen képtelenség szabadulni. Vérlázítóan szép, egyszerűségükben katartikus, felejthetetlen dallamai szakrális monotóniával, spirituális és meditatív hipnotikussággal áradnak, hullámzanak, lebegnek és úsznak, közben történetek sejlenek fel, világok születnek, szívek dobbannak és örömkönnyek hullnak. Szerzeményeinek elégikus, melanklolikus, édesbús és kifejezetten különös hangulatát rendre tompítja az intuitív, játékos játéka mögött felsejlő meleg szeretet, puha kedvesség és odaadás. Baszott nagy művészet. 

Az idei Afterpoemet és az összes korábbi lemezét (egytől egyig zseniálisak) többször hallgattam meg az elmúlt pár hónapban, mint kis hülyegyerek koromban a Master of Puppetset. Azért pedig nagyon hálás vagyok, hogy láthattam élőben, remélem még fogom is.

Ez a két brisbane-i fasz pár éve kezdte el megmenteni a rave-et, de nagyon ám. Édes pöcsöm, micsoda suttyó és mocskos és gonosz és gyönyörűen önfeledt pusztítás megy itt már. Ha nem vagy túl büszke arra az olyan baszottul kifinomult zenei ízlésedre, és szeretsz néhanapján órákon keresztül szarásig leizzadva cipőzni egy lerúgott raktárépületben, akkor könyörgöm kúrd fel a hangerőt, szedj be és engedd el magad a picsába. 

Hűha, valaki nagyon fel van baszva. Mondjuk joggal. Többet nem szeretnék elárulni, hallgassatok bele és ijedjetek meg úgy, mint én. 

(Érdemes ránézni a korábbi, idézőjelesen zeneibb lemezeire is, mindent ingyen ad.)

Ezt a pazar 2020-as lemezt gyerekkori jóbarátom, Kevin Richard Martin mutatta nekem, és hát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a gyerekkori jóbarátom ízlését. Gondolom nagyjából kiderült, hogy miféle a zene. 

Nem kell ahhoz feltétlenül beszopni félseggű ezoterikus és new age-es rizsákat, hogy az ember gond nélkül élvezhesse a legendás - és sajnos néhai - Pauline Anna Strom felemelő belső utazásokra hívó simogató szintizenéjét. A 2020-ban elhunyt zeneszerző (aki gyógyító médium is volt, legalábbis papíron) három '80-as évek elején írt alapvető lemezét a zseniális Marta Salogni (hangmérnök, kísérleti zenész, intermediális művész, kutyafasza) az eredeti mesterszalagok felhasználásával pofozta ki és keverte újra. Salogni amúgy Strom barátja és amolyan padawanja volt, nagyjából az egyedüli ember, akire Strom rá merte bízni az életművét. Az eredmény nyilván csodálatos. Kibaszottul fontos emlékmű ez, semmi egyéb. Strom átölelő, lebegtető és melengető, csillagbűvölő és fénytáncoltató pszichedelikus minimalista-meditatív dallamai megunhatatlanok, Salogninak köszönhetően pedig végre meg is szólalnak valahogy (bár én kedveltem az eredeti porosságukat). Idén kevés jobb dolgot láttam egyébként annál, ahogy Salogni egy utrechti templomban mutatja be Strom újrakevert szerzeményeit. 

Ismerkedőknek: ha nagyon durvát akartok, akkor kezdjétek a Morning Splendor és a Gossamer Silk dalpárosával.

Sokat lehetne szövegelni a Spike Field fantasztikus hangszereléséről (gitár, vonósok, preparált-széteső zongora), szinte tapintható hangtextúriáról és vaskos tematikus rétegzettségéről (nem örömteli dolgokról van szó), de igazából sokadik (nagyon sokadik) hallgatásra is főként Mária gyönyörű hangja, szívszakító és fülbemászó dallamai, precíz dalírása, visszafogottsága és őszintesége talál be és csókol homlokon. Annak ellenére, hogy nem kifejezetten apokaliptikus cucc, valahogy néha mégis annak tűnik, ami fasza. Párba lehet állítani a korábbi, szintén hatalmas Hyaline-nel, és ha ilyesmire izgultok, fel lehet tenni holmi évvégi listákra is. 

Az örmény származású brit Hagop Tchaparian 15 éven keresztül gyűjtötte felmenői szülőföldjének megannyi hangját, zaját, zenéjét (esküvők, utcazenészek, ilyesmi), a Bolts viszont szerencsére nem egy százezredik öncélú, dögunalmas field recording-lemez. A talált és összekukázott hanganyagok - tele tradicionális hangszerek csodás dallamaival - vastag house-, dub- és techno-témákkal keverednek itt, de soha nem válnak a veretést mindössze díszítgető háttérré. A múlt, a származás, a szülők hangjai-zenéi és a londoni klubélet jelene majdhogynem tökéletes egyensúlyban vannak, ami egyrészt egy tök komoly állítás, másrészt pedig kurvára szórakoztató. A Bolts egy retekmód okos, megérintő és súlyos konceptlemez, amire közben baromi jó bólogatni, riszálni, táncúni. Nem semmi munka. A Right to Riot számot csekkoljátok.

A DNA Feelings annyira súlyos lemez volt, hogy alig bírta el a blog. Az elmém meg végképp. Na, a Death Is Home még súlyosabb. Ha tetszettek a korábbi dolgai, akkor ez is fog, sőt. Sőt! Nyilván nem kezdek el itt faszt se írni Devi finoman szólva is sajátos muzsikájáról, nem vagyok hülye, ehhez idő és ész és segg és honorárium kellene. Ez volt az ajánlóm az év egyik legjobb lemezéhez. 

Van egy olyan sejtésem, hogy Paul Reidl első tisztességes lemezének minden idők legjobb ambient kiadványai között van a helye.

Crystal Dorval egy ideje tossza már ki a jobbnál jobb dreampop-lemezeit, amikkel én jól elvoltam eddig, mígnem idén októberben jött a Sound of Blue, ami annyira egyértelműen a legjobbja, hogy azóta csak ezen élek. Micsoda hangzás, micsoda hangszerelés, micsoda melódiák és énekdallamok vannak itt, őrület. Egyszerre cuki, szép, megnyugtató és elvarázsoló és kellőképp kábós, mégis van súlya (a dalszövegek nem éltetik az életet). Az egyik kedvenc idei lemezem, átölel és segít a bajban. Ha esetleg szívnátok némi marihuánát az áldott ünnepi időszakban, akkor szerintem hallgassátok meg hozzá a Time című dalt, de távol álljon tőlem, hogy megmondjam mit csináljatok.

 
Emma Anderson a Lushból, vágjátok. Ez az első lemeze. Nyilván jó. Nem csak azért, mert így végre van mivel pótolni a Lush hiányát (néhány dal a már soha el nem készülő új Lush-lemezhez készült), hanem úgy általában véve, simán fasza. És milyen szívet melengető érzés már újra hallani a hangját. Vannak ám neves vendégzenészek is, de baromira hidegen hagynak, amíg Anderson énekel Anderson-dallamokat.   

Vajon elég annyit írni egy ennyire észbontóan fenséges dob-gitár punk-lemezhez, hogy Ausztrália? Ausztrália, ennyi. Hallgassátok meg, mennyire Ausztrália már. Kurvára az. Beszarás öntörvényű, letépi a fejeket, húgyos és turhás és seggszagú és meztelenül, összeverve fekszik egy pöcegödörben, miközben fogait köpködve ünnepli a rockot és várja, hogy megbilincseljék a kibaszott disznók.  

Pőre hardcore-punk, mocsadékul. Amikor nem kell semmi más, csak pár percnyi söráztatta acsargó cséphadarás. 

Szóval, The Bug írt egy lemezt Amy Winehouse emlékének. Hogy miért, azt leírja a Bandcamp-oldalán, de ettől még nem lesz kevésbé fura a koncepció. Mondjuk, a Black bármilyen koncepció nélkül is megállja a helyét. Befordult, melankolikus hullámzása és komor dub-lüktetése egyszerre gyönyörű és lesújtó. Egy ideig veled fog maradni. Martin egy mester és kész.

Kibaszott vegyi fegyverek. Egyébként nagyon hangulatos anyag lett, de hát mindegyik anyaga az.