A norvég Krokofant trió ugyanabba a vonulatba tartozik, mint hasonszőrű társai, a Hedvig Mollestad Trio, az Elephant9, a Bushman's Revenge, a Moster!, vagy a Space Monkey. Azaz, ha feldobom, (free) jazz, ha leesik, akkor éppen rock, jazz rock, vagy egyenesen progrockba oltott jazz. John Scofield, a Van der Graaf Generator, a King Crimson, vagy a Brand X rajongói kajálni fogják, de mindenki másnak is érdemes velük egy próbát tenni.
Az USÁ-ban április 1-én került a mozikba a Miles Davis életének egy rövidebb szakaszát bemutató mozifilm, amit Don Cheadle rendezett, és a főszereplőt is ő alakítja. A hazai forgalmazókat mindez hidegen hagyta, amihez csak gratulálni tudok.
Kora esti lazulás a függőágyban:
három bónusz dal, 95 perc, a szokott minőség.
A Russzkoje polje ekszperimentov (Russian Field of Experiments) volt a Grazsgyanszkaja Oborona egyik legjobban sikerült lemeze. Persze képtelenség a szovjet éra utolsó évtizedének legjelentősebb ellenkulturális törekvéséről úgy beszélni, mint pusztán „ilyen vagy olyan jól sikerült lemezeket készítő" zenekarról. De mivel ez egy zenei blog, mást nem nagyon tehetünk, mint hogy az egykori keleti blokk tégláira mért utolsó csapásként jellemezzük ezt a lo-fi jellegű, sokféle hatást magába olvasztó, de alapvetően mégiscsak punk lemezt. Aki viszont szeretne teljesebb képet kapni erről az egész jelenségről, az látogasson el ma délután a Titanicra.
Amikor a The Austerity Program még nem volt The Austerity Program, a két őrült Polonium néven zenélt. A felállás nem volt más akkor sem: gépdob, basszus, gitár. A zene viszont más volt. Nincsenek itt kattant metrumok, elmebeteg tördelés, nincs pszichotikus öntörvényű noise-rock - vagy csak annyira nincs.
Tök egyenes, kíméletlen, monoton, cinikus, földbe döngölő, agyfalbaszó, végítéletszerű indusztriális pusztítás a Polonium, amit a már akkor is a nagyon Big Blackre hajazó artikulálatlan Albini-vokál és énekbeszéd tol néha a zajrock dekadenciájának territóriuma felé. Elmondásuk szerint annyira nem gondolták komolyan a dolgot, ami azért vicces, mert a Seraphim az egyik leggyilkosabb, legbrutálisabb, legkeményebb lemez, amit mostanában hallottam. A műdob folyamatos darálással rúgja be a hasfalad, a basszusgitár basszusabb már nem is lehetne, a gitár velőbe vágóan nyekereg és szaggat, az ének pedig zseniálisan retardált.
Eredetileg 1992-es felvételek ezek, de mivel a Seraphim idei kiadvány (és úgy is szól) ezért nálam eddig simán az év legjobbja is. Aki ennek a tíz csodás dalnak a hatása alatt nem akarja lebontani a környező ingatlanokat, az biztos az új Deftones-t hallgatja.
A Baktériumkultusz vajon lesz-e olyan jó,
mint amilyen a 2004-es Romances volt?
Másik (sokadik) munkamániás kedvencünk is
új lemezzel rukkolt elő.
Tavaly jól kimaradt ez a split: a Zaummal az Oracles kapcsán két éve már találkoztunk. A Shooting Guns szintén kanadai társulat, amelyik hangos-zajos-nehéz pszichedeliában utazik.
Új Tombs EP, továbbra is a Relapse-nél vannak, a lemezt Sanford Parkerrel vették fel. Én a nagylemezeiket rendre elunom kb a felénél, de így 23 percben tök rendben van a dolog.
Az utóbbi bő két hétben, amíg nem volt kompjúterem, kijött a sokadik Ragnarok nagylemez is (saccra úgy a hetedik-nyolcadik lehet), ami persze a zenekar szerint az eddigi legjobb. A lemez producere a Marduk basszerosa volt.
Örömünnep van, 6 év után új Autolux lemez jelent meg.
Ha te is akkorát koppantál az új Blood Ceremony lemezben mint hülyegyerek homloka az ablakpárkányon, jó választás lehet ennek a svéd frontcsajos, pszihedelikus doomrock zenekarnak az első anyaga. Nagy megfejtés persze nincs, de a hangulat oké, jók a dalok, valami ilyesminek kellett volna lennie a tavalyi Jess and the Ancient Ones lemeznek, köröket ráver arra. Szerintem.
Trad doom kaliforniából, tavaly már volt egy kisemezük, ez az első LP pedig most jött ki a Rise Above-nál. Valószínűleg a régi eurohorrort legalább annyira bírják, mint mondjuk Bobby Lieblingéket.
Jó régóta küzd a germán blackthrasher Desaster is, még akkor alakultak, amikor még létezett a Nyugat-Németország, érződik is vaskosan (most is) a legdicsőbb dekád a zenéjükben. Azt mondják ezt a nyolcadik LP-üket a próbateremben vették fel egy producerrel.
Mielőtt még unottan legyintenél hogy "má megint egy Boss HM-2 szopkodó sihederbanda", gyorsan leírom, hogy az Interment úgy nyomja az old school svédhalált, hogy '88-as megalakulásukkal (még Beyond néven, egy demó kilencvenben, majd névváltás) ők tényleg egy old school svéd death metal zenekar. Akkor három demó után beadták a kulcsot '94-ben, majd Johan Jansson egy vagon zenekarban felbukkant a Regurgitate-től az Entombed A.D.-ig, jó sokáig a Centinex és a Demonical sorait erősítette. 2002-ben alakultak újjá, az első LP viszont csak 2010-ben érkezett, most hat évvel később pedig a második, ízig-vérig skandináv death metal, már a nyitó dal olyan mint valami Dismember dal, a második elején meg azonnal az Entombed ugrik be a legjobb korszakukból (Left Hand Path éra, természetesen). A lemezt is ott vették fel azzal, akivel kell: Sunlight, Tomas Skogsberg. Persze innovációnak az írmagját sem találni a lemezen, de akit ez zavar, az nyilván neki se indul egy ilyen anyagnak, mi igénytelen többiek viszont vígan fűreszelhetünk rá.
Aki még mindig nem tudja, hogy kik ők, az nem tudom, hogy mit csinál.
A zenekarnevet nem nagyon tudom hova tenni, de ez a görög okkult heavy doomrock négyes egy remek első nagylemezt hozott össze, kicsit olyan, mintha az Uncle Acid nem foglalkozna LSD-vel, és lenyesne minden felesleges pszihedeliát a dalaiból. Ja és ezerszázalék hogy szeretik az olyan NWOBHM zenekarokat mint az Angel Witch meg a Witchfinder General.
Ha bírod a frontcsajos doomot erre marhatsz is rá. Itt nincs túlzásba vitt pszihedelikus maszlag, hippiskedés, fuvola, csak vaskos Iommista riffek, szikár dobalap, egy Rickenbacker, egy Gibson SG, meg egy fain énekesnő. Régóta mondom, a portlandi zenekarokban mindig lehet bízni, állat lemez.
Örök kedvencem. Böszme, brutális, málhás, dörrenő noise-rock zúzás. Vágtató bölények taposása, alvadt vér a baseball-ütőn, lángoló autóroncsok, húsevő baktériumok, összevont szemöldökök és reccsenő koponyák. Rettenetesen vészjósló hangvételű pusztulat árad ezen a 2013-as lemezen, nehéz is szabadulni tőle kék-zöld foltok nélkül.
Túl sok mindent nem tudtak kezdeni 1985-ben a Power of the Spoken Word lemezével, és ma sem nagyon lehet. Szétsavazott, megalázott, fonákra fordított nevetségesen szabadelvű pszichedelikus hardcore-punkjuk a pogány sámánok spirituális káoszának értelmezhetetlen nagymiséje. Sokkoló programzenéje ez a misztikus túlvilági hatalmaknak, melyben a thrash, a hardcore-punk és a proto-zajrock elemei homogén nyákká állnak össze egy szüzek vérével teli köcsögben. Amolyan Vágtázó Halottkémek, csak mégsem. Messzemenőkig sajátos és kimerítően kompromisszummentes mestermű, melyet szarásig kell hallgatni, hogy minden apró rezdülése beüssön.
Egy nagyon kiakadt faszi óbégat lassan hömpölygő, nyekeregve vánszorgó, imádni valóan kábítószeres fattyúdallamokra. Olyan, mintha ausztrál lenne, és az is. Baszottul ijesztő és valahol gyönyörű.
Nagyszerű idei bemutatkozás, ami punk ugyan, zajrock is, mégis inkább amolyan '80-as évekbeli sötét post-punk szagú, nagyon szabad szellemű rocknyúlványnak lehetne talán nevezni, már ha kellene. De nem kell. Szóval tessék, kezdjetek vele bármit, csak hallgassátok sokszor, mert azt bőven lehet. Taglón kúró dobolás, remek hímnem-nőnem duettek, nyomorultul kaszáló gitárok, amikkel szemben ott állnak a nagybetűs dallamok, bele is eszik magukat a füledbe. A Blonde on Blonde például egy akkora baszott nagy sláger, hogy azt nem lehet elviselni, a Chasin' Tail utána meg az év riffjével üdvözöl a dal felénél.De alapvetően nincs szar szám itt. Súlyos, vaskos, komor, mégis felemelő anyag, amit nagyon jó dolog emésztgetni.
Ez az 1984-es kultikus, obskúrus, mifaszomos lemez a Spike in Vain egyetlen kiadványa. Akkora munka, hogy az alatt csak megtörni lehet. Szabadon áramló, szabályszegő, határbaszó, pszichotikus, torz és organikusan vonaglik. Folyékony féreg, ami megfertőzi a szervezeted, megüvölt, megkésel, és kíméletlenül rád nehezül, mint egy tonnás összeszart részeg hajléktalan a buszon. A punk lázálma ez a lemez, zajrock a zajrock előtt, ami a mai napig frissen és őrült vigyorral nyúl fel a seggedbe. Zseniális.
Rútul felkúrt ocsmány zajpunk. Átrohan rajtad, mint egy fosós vírus, utána meg újra meghallgatod, mert annyira büdös, hogy az már illat. Amikor először meghallottam a Building Down-t, szipuzni akartam.
Kint van a harmadik Daylight Robbery album, immár a Deranged égisze alatt. Ez egy csodálatos zenekar, és én is az vagyok, amiért képes voltam ennyi éven át visszatartani a bemutatásukat a blogon. A váltogatott férfi és női vokál, valamint a lélekkel teli, visszafogottságukban is zabolátlan dalok közti fura kölcsönhatásra épülő, Wipers, X és Gorilla Angreb inspirálta zenéjük már eddig is sokat adott a punk ifjúságnak, és reméljük ezután is fog.
John Garcia, Sera Timms (Black Math Horseman) - ének
Gary Arce (Fatso Jetson, Yawning Man, Yawning Sons, Ten East) - gitár
Mario Lalli (Fatso Jetson, Orquesta del Desierto, Yawning Man, Ten East) - basszus
Robby Krieger (The Doors) - elektromos szitár
Bill Stinson (Ten East) - dobok
Sludge-dzsal szennyezett übermegaepikus doom közel nyolcvan percben az arizonai születésű, mára már oregonivá vált bandától. Bemutatkozó albumukat közel 15 év alatt hozták össze - igaz, közben soraikban történt haláleset, feloszlás, végül négy éve újrakezdték.
"Raise your glasses, we're doomed from the start."
A brit Bossk 2005-ben alakult meg, majd pár EP kiadása után (amiket, ha jól emlékszem, posztoltuk anno a freeblogon) 2008-ban feloszlottak, hogy aztán három évvel később újrakezdjék. Azóta egy kislemez, egy split és ismételten egy EP került ki a kezük közül, végül bő egy évtizeddel a megalakulás után megjelent az első nagylemezük. Az ötösfogat jóféle post-hardcore/post-metal muzsikát tol, amit sludge-os és post-rockos elemekkel díszítenek fel. Így:
Dallamos rock and roll.
A 2009 és 2015 között Baby Godzilla néven nyomuló
notthingami banda a Fácse-csoportban bukkant föl kérésileg.
Ma ilyen felsorolós kedvemben vagyok. A nyolcvanas évek legjobb és legmeghatározóbb (post-)punkzenekarai ezek voltak: Naked Raygun, Wipers, Mission Of Burma, Rites Of Spring. És ha valaki manapság ilyen stílusban tolja, akkor az az én szememben egy szent. Ha Te is így gondolod, nyomj egy lájkot. Mármint ne nekem, hanem ennek a madridi bagázsnak.
Kedvenc alműfajom az aussie swamp/noise/rock/punk, biztos említettem már. King Snake Roost, Lubricated Goat, Birthday Party, Venom P. Stinger, Grong Grong, tágabb értelemben még Feedtime és Cosmic Psychos is. Nincs párjuk, csak követőjük. Mondjuk Argentínában. Lássuk csak.
Tudhatjátok, nem vagyok irigy, mindig azon nyomban megosztom veletek, ha Rudimentary Peni jellegű punkzenét lelek a hálón, hogy még a feloszlás előtt megismerhessétek őket. Merthogy az ilyen bandák sajnos mosónő módjára korán halnak, általában egy demo, oszt csá. Pedig olyan zsigeri meg olyan ötletes hardcorepunk ez is, hogy igazság szerint legalább még húsz évig kéne tolniuk az igét igát onnan fentről a faszomból, Reykjavíkból.
