Amikor a The Austerity Program még nem volt The Austerity Program, a két őrült Polonium néven zenélt. A felállás nem volt más akkor sem: gépdob, basszus, gitár. A zene viszont más volt. Nincsenek itt kattant metrumok, elmebeteg tördelés, nincs pszichotikus öntörvényű noise-rock - vagy csak annyira nincs.
Tök egyenes, kíméletlen, monoton, cinikus, földbe döngölő, agyfalbaszó, végítéletszerű indusztriális pusztítás a Polonium, amit a már akkor is a nagyon Big Blackre hajazó artikulálatlan Albini-vokál és énekbeszéd tol néha a zajrock dekadenciájának territóriuma felé. Elmondásuk szerint annyira nem gondolták komolyan a dolgot, ami azért vicces, mert a Seraphim az egyik leggyilkosabb, legbrutálisabb, legkeményebb lemez, amit mostanában hallottam. A műdob folyamatos darálással rúgja be a hasfalad, a basszusgitár basszusabb már nem is lehetne, a gitár velőbe vágóan nyekereg és szaggat, az ének pedig zseniálisan retardált.
Eredetileg 1992-es felvételek ezek, de mivel a Seraphim idei kiadvány (és úgy is szól) ezért nálam eddig simán az év legjobbja is. Aki ennek a tíz csodás dalnak a hatása alatt nem akarja lebontani a környező ingatlanokat, az biztos az új Deftones-t hallgatja.