Az Asphalt Graves egy friss (death)grind banda volt és jelenlegi Misery Index, Dying Fetus, The Black Dahlia Murder, War Torn és GWAR tagoktól, 13 dal 25 perc.

facebook

Ennek a nyugat-virginiai kisvársoból származó zenekarnak még 2009-ben volt már egy lemeze, de most meg nem mondom, hogy akkor belebotlottam-e. Az egyszerűség kedvéért szimplán lesztónermetálozzák őket mindenhol, de igazából ez csak kis szeletét fedi le a lemeznek, a leginkább talán Baroness-rokon (pláne az ének) anyagba beleolvasztottak egy csomó hatást úgy a hetvenes évektől a kilencvenesig. "Stoner metal. Sludge. Doom rock. Call it what you will, Parkersburg, West Virginia's Horseburner creates riff-heavy rock n' roll to shake your insides", ahogy ők mondják magukról. Egész jó lemez, egész jó dalokkal.

facebook

Itt a Mastodon (Troy Sanders), At the Drive-In (Tony Hajjar) és Queens of the Stone Age (Troy Van Leeuwen) tagokból verbuválódott szupergrupp anyaga, nem igazán az én zenémet tolják, de biztos van, akiét.

facebook

Nem bírok leszakadni erről a kislemezről, színtiszta mesterműnek tartom, amitől folyamatosan tudok vigyorogni, közben meg borsódzik a hátam és rohadtul léggitározok. A Puzzle Mansion a Midriffsből ered (akiknek van jó pár kurva nagy száma), és lényegében az egyik legfontosabb és legeredetibb csináld-magad banda jelenleg, amikor mindenki maga csinálja, csak mindig ugyanazt. Égbekiáltóan vagány basszusgitár-témákkal rúgnak, riffek és elszállt tekerések zajongnak, ironikus szövegekkel tréfálnak meg, öntörvényű faszkész punk mentalitással tolják a súlyos és sodró, hatásaikon túllépő isteni dalaikat. Érezni a Black Sabbathot, a játékos punk rockot, a klasszikus rockot, de mindez egy mocskos, pszichedelikumoktól szentesített ordenáré beleszarásorgiában a sajátjukká mutálódik, és így hála a jó istennek nehéz is hova tenni őket. Mármint, komolyan, hogy fér meg a Fall of Ethan című dögletes blues rock belövés és a Too High to Walk Home droghimnusza, vagy az epikus doom-kiforgatásként tornyosuló Puzzle Mansion című dal egy lemezen? Így. Nincsenek határok, az egészet az önfeledt zenélni akarás tartja egyben, a rockolászat iránti odaadás. Ja, és az a legenda járja, hogy szegény Bernie Sanders imádja őket, és majdnem írtak neki egy kampánydalt. 

Ausztrál garázspunk csoda a kitűnő Piss Fart kiadótól. Deviáns, dögös, laza, vicces, felemelő retardáltságban is kurvamód zenei, tele van rothadó slágerekkel, elragadó dallamkorcsokkal, élteti az életet, locsolja a meleg sört a meztelen testedre és felrúgja a vérnyomásod. Akit az első két irdatlanul veretes nóta után nem kap el ez a faszcsupasz rockszentség, az nem érdemli meg. A What a Drag című dalukkal pedig simán megírták a világegyetem legjobb punk dalát.

Kátai Tamás gyönyörű retro futurista elektronikus tánczenéje.

Itt kell állnia ennek a lemeznek, amíg minden ember le nem tölti. 

Ezt nemrég beharangoztam, most végre meg is jelent. Svéd veteránok gátlások nélkül tolják az egyedi riffeket, miközben mások olyan bandákat emlegetnek velük kapcsolatban, mint Voivod, Killing Joke, Celtic Frost, Swans.

Karcos, vidám garázs soul, röpködő pálmafák, vízbelógó seggem, rinocéroszlovaglás: nyár.

Egy dobos, egy basszer, plusz egy altszaxofonos hölgy alkotja a Free Nelson Mandoomjazzt. A triót olyan előadók inspirálják, mint a Black Sabbath, az Electric Wizard, a Sun Ra, Sonny Rollins, vagy Wayne Shorter. Így egyszerre free, dark, és avantgarde jazz, és egyben doom metal, illetve doomjazz. Ott vannak a TeCsőn is:

A leginkább sludge alapú metálban utazó hollandok harmadik lemeze, a tagok közt az Aborted gitárosával, és a Born From Pain egykori énekesével.

facebook

Elég kevés ilyesmi hülyére teknikázott brutálhalált hallgatok, de ha már hat év után összerántott egy új lemezt a kaliforniai zenekar, csak leloptam én is. A főnök Dylan Ruskin mellett jelenleg a Dragonforce dobosa van a zenekarban, és az a Travis Morgan hörgésen, aki nemrég pár évig az Atheistben basszerolt.

facebook

Az biztos, hogy nagy üzlet lenne, ha tudnám irányítani az időjárást.

 

A harmadik Inter Arma nagylemezre három évet kellett várni.

Derítsd ki, hogy jobb lett-e, mint a Sky Burial!

A következő tíz nap tartogat néhány jó koncertet a post-punk kedvelőinek. Lássuk!

Azok a '70-es évek. Garázsesztétika. Punk, mint a kurva élet, akármit csinálnak. Ausztrálok. Amy csodás leányzó lehet. Nagylemezt akarok.

Ahogy első kislemezük címe is jól mondja, retardált blues himnuszok jönnek. A jó slugde-stoner pedig a pöcsmelegben mennybe meneszt. Ez pedig jó, mocskos, dögös, baszott grúvos, tonnás riffekkel teleszart laza pusztulat, amihez nem árt masszívan beböllenteni, beszöttyenteni, becirmantani. Ezt a jobbnál-jobb nagy öregek által naggyá tett zenét nem lehet újra kitalálni, de aki ki akar kapcsolódni, az örömmel fog ezekre a kész dán faszokra bólogatni, mert mást nem is lehet. Általában gyorsan szarrá unom magam az ilyesmitől, ettől valamiért nem.  

Agyonbaszó sludge fergeteg. Perforált vakbelek halálsikolya, elporladó emberi csontok pora, üvöltő vadállati világtemetés. Azoknak, akiknek soha semmi nem elég súlyos. Döbbenetes erőszakorgia, okádékvihar, lassan és gyorsan is, csak hogy az elme felaprózódjon. Szarrá szétdarálja a nyomorult arcotokat, úgy szól. Egyszerűen nincs mentség erre a döbbenetes erőszakorgiára, ami egyébként valahol letaglózóan gyönyörű. Ebben a faszrohasztó melegben én simán le akarom fejelni ettől a két lemeztől azt a kurva napot az égről. 

Nagy újdonságot nem mondok senkinek azzal, hogy a cséplőfém uralkodása '91-re bebukott, a srácok körében már teljes mértékben a rothadó béltenger szagolgatása volt a menő, a thrash pedig idejétmúlt lett. Persze, rengeteg thrash lemez jelent még meg, de hatásuk, jelentőségük azon a pár klasszikussá érett lemezen kívül - Arise, Mental Vortex, stb - már csekély volt, a death metalban történtek már az igazán nagy dolgok. Ennek ellenére, természetesen sok anyag van itt a posztban az ötvenöt lemez közt, amit érdemes meghallgatni (és illik ismerni), meg van olyan is, ami nem véletlenül végezte fémhulladékként a cséplőgyárban...

A tegnap elhunyt, már a túloldalon hagymásbabot pusztító, mindenkikedvence Carlo Pedersoli emlékére itt egy hatlemezes válogatás a BudTerence mozik zenéiből olyan legendás zeneszerzőkkel mint Morricone vagy Bacalov, és persze a mindig sziporkázó De Angelis tesókkal. Nyugodj békében Bud, örökké szeretni fogunk!

"Psychedelic music for psychedelic people" - ennyi a filozófiájuk.

Két éve már találkoztunk velük, és továbbra is

annyit fizetsz nekik, amennyit nem sajnálsz a két albumért.

Mantra Music (Volume Two, 2015)

Eclipse (2016)

Ez egy jó lemez, és még nem volt.

Ignác barátunk fölgityózik a lefolyócsőből.
Zene embriópózban való napsütéses vándorlásainkhoz.

A Negative Slug horvát banda, melynek tagjai jó sok Electric Wizardot, Eyehategodot, Bongzillát és Buzzovent hallgattak. Az énekes emellett valszeg komálja a blackes cuccokat. Bár az eredetiség nem fenyegeti őket, zenéjük ettől még nagyon is élvezhető.

 

Nevében John Coltrane-t és Sun Ra-t idéző kappanhágói power trio, amely a fuzz és a riffimádat segítségével mutatja meg, hogy hol lakik manapság a space rock istene. Nagyon hangosan hallgatni ér.

Az új-zélandi duó hol lemondóan cipőt bámulva, hol pedig punkos feszességgel és dühvel kiabálja a világba nőkről, férfiakról és a politikáról alkotott véleményét idei ötszámos EP-jén.

 

Quantic chilei zenésztársaival most reggae-t és dubot játszik, igencsak frankón.

Hőhullámok idején ez kell a szervezetnek.

A nottinghami betyárokkal Bloody Holly jóvoltából ismerkedtünk meg másfél éve. Ez pedig az idei folytatás. Lemaradóknak szokás szerint: Bandcamp.

A Kayo Dot a Hubardo és a Coffins on Io után ismét egy újabb oldalát mutatja.

A lemezt szokás szerint megtalálod a kép mögött, 320 kbps bitsűrűséggel.

Déli bluesocskák a déli meleghez. A válogatást a Mississippi-környéki zenékre specializálódott brit Ace Records adta ki.

Két évvel a Tincian után megérkezett a wales-i folk duó új albuma.

Szerintem egy kicsivel jobban sikerült elődjénél.

Hőseink 2010-ben találkoztak Marseilles-ben, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem. A Londonban élő amerikai gitáros és a guineai korás megírtak egy közös lemezt, amin kiválóan olvadnak egymásba az afrikai, az afrokubai és (nyomokban) a latino zenék. Az album sikeres lett, olyannyira, hogy a következő években szinte megállás nélkül turnéztak három kontinens ki tudja, hány városában, idén pedig megérkezett a Fayánál is jobban sikerült Monistic Theory.

A svédek harmadik nagylemeze is megérkezett.

Táborozás

Én még mindig nagyon szeretem őt. Szerintem ez is durvaság.

Bár a kis feleségem azt mondta, hogy szerinte ez "cigánymulatós". 

Az öt évvel ezelőtt kiadott I'm with You totális (és valszeg végleges) csalódást okozott nálam RHCP-ügyben. Ettől persze még lehetnek olyan die hard hívők, akik az új lemezt is várták. Ha másért nem, akkor azért, mert a banda szeptember 1-én és 2-án két koncertet is ad a Papp László Sportarénában. Részemről ezek kihagyósak, mert egyrészt mióta tiszták, elfelejtettek jó zenét írni, másrészt 20 éve láttam őket a Kisstadionban.

Krang Gang

Crime Time

Ausztrália, punk, tündöklő parasztlázadás, épp eleget tudsz.

Mostanában nehezen vagyok meg nélkülük, irtóra vágják.

A borítók pedig nagyon szépek.

Jaj, faszom, Jeff Collins tavalyi lemezét hallgassátok már meg, olyan mélyről feltörő, megrendítően dögös, koszos naplementéket aranyba öntő szentség, amitől lassítva hullanak a férfikönnyek, keresztül a borostán, le a dohányhamuval kevert száraz porba. Olyan nagyokat érez ez az ember, mint egy katedrális, és Ti sem tesztek másként, nyájas olvasók. 

A bandcamp oldalán ott van minden kiadványa ingyen, de messze ez a legdurvább.

Végre új lemezzel jelentkezett a quebeci black metal színtér egyik vezéralakja. A lokálpatrióta arcok öt éve nem adtak ki lemezt, és ez kiváló folytatása az eddigi dolgaiknak. A tavalyi Mglához hasonlóan ez is egy nagyon könnyen emészthető anyag, köszönhetően az orkánriffekre ráeresztett hiperdallamos pátoszgitároknak.

facebook

Öt év után Czral és bandája ismét aktivizálta magát,

így adva hallgatnivalót az avantgarde metal kedvelőinek.

A houstoni pszicho rockerek az olasz Vincebus Eruptum fanzine-nál jelentették meg tizedik nagylemezüket. Az album változatosra sikeredett: hallható rajta tilinkós proto-proggerkedés (Slave to the Die), fullban tolt pszichedeliázás (Sometimes), közel-keleti motívumokkal játszadozó noise rock (Brisket), hogy az albumzáró 49 perces bónusz szerzemény, a We, the Drowned drone-járól már ne is beszéljünk. Ismerkedőknek ott a teljes Bandcamp-oldal, mindenki más pedig csekira: