Gleccserhipnózis az izlandi nepáliaktól, akik tizennegyedik századi perzsa szövegeket improvizálnak a plútóbolygón, szerelmi hegedű- és zsebharmónium-kísérettel. Csodálatos glisszandók, amik kimerevítik neked az időt, és mint egy puha pengét, beleéneklik a szívcsakrádba. Hűvösebbek és magadrahagyottabbak, mégis emelkedettebbek és kékebbek, mint eddig, igen, minden kétséget kizáróan kékebbek.
Úgy látszik, hogy a Spidergawd stabilan beállt a kétévenkénti megjelenésre. Ami nem baj, mert esetükben a kiszámíthatóság eddig mindig találkozott a minőségi dalszerzéssel. Most is ez történt.
Legközelebb élőben: 2024. március 8-án Poznanban, vagy március 10-én Münchenben.
Amalie Bruun új albuma nem egységesen a feketefémen alapul, mint a Mareridt, nem egekben szárnyal, mint a Folkesange, hanem Fradi-leveshez hasonlóan mindenből van benne egy kicsi. Az echte folkereknek és blackereknek ez jó eséllyel szájhúzásra, az elmélyült fülelőknek pedig mosolyra ad okot.
A The Spacelords folytatja a Mindenség feltérképezését. Korábban ismeretlen fajokkal találkoztak, aktuális jelentésükben viszont változatos élelmezési problémákra igyekeznek adekvát válaszokat adni. Füleldide, ha te is nektárt kóstolnál:
David Holmes sokadjára visszatérő vendégünk, Raven Violet énekesnő szüleivel pedig az Unloved nevű projektjét viszi közösen. Kettejük közös munkájának eredménye egy 74 perces, film nélküli filmzenei album, a legjobb holmesi hagyományok szerint.
Nem tudtad, hogy várnod kellett volna erre a lemezre, pedig megérte volna.
Hihetetlenül hosszú idő elteltével, hihetetlenül hosszú fel-, rá- és elkészülés után megérkezett az új Peter Gabriel nagylemez. Ami valójában inkább kettő, mint egy.
Jenő a király!
A denveri Wayfarer feltalálta az amerikai gótikus western és a black metal zenei keresztgyermekét. Létezik olyan, hogy gótikus feketefém? Mert ha igen, akkor ez nagyon frankó.
Ezt meg csak a harmincadik születésnap kedvéért.
Az öt év után megjelent új Morne friss, mint egy kora reggeli arcraesés. Zenéjük továbbra is a post-metal és a sludge tökéletes keresztezése, és hasonló mély nyomokat hagy a hallgatóban, mint a To the Night Unknown.
Van egy ilyen is.
Érdekes képződmény a Bees Made Honey in the Vein Tree: annyi műfajt és szubzsánert kevernek egymással, hogy már maga a törekvés is megsüvegelni való. Mert ha feldobom, psziho sztóner, de ha leesik, akkor post-metal, drone, vagy éppen doom metal. A végeredmény nyolcvan percnyi csillagködbe néző mélázás, ami helyenként egy törzsiesebb Toolt juttat az eszembe.
Belgiumban alkot a Lethvm, és post-metaljukat sludge és feketefém teszi változatossá. A Winterreise a harmadik nagylemezük, remélhetőleg a folytatás sem lesz ennél gyengébb.
A találékony proggerségtől a kontrollált káoszig terjed a bolgár TДК zenei palettája, és ebbe a jazz rocktól kezdve a Mr. Bungle-szerű agyament megoldásokig és az ide-oda biggyesztett elektronikáig szinte minden belefér. A végeredmény mégis élvezhető, sőt néhol szinte hallgattatja magát - de ne felejtsük el, hogy mindezt saját mércével méricskélve kell érteni. Kíváncsi fülűek ide tapadjanak:
A Svalbard negyedik albumát nyugodtan nevezhetjük a három évvel ezelőtti When I Die, Will I Get Better? ikertestvérének is. Részükről mind az intenzitás, mind pedig a zenei minőség változatlan, úgyhogy fülelésre fel!
Úgy tűnik, hogy 2023-at nyugodtan nevezhetjük a dítmetál évének is, mert szinte minden régi halálbanda frankó lemezzel jelentkezett. A sort most az Autopsy folytatja - a hosszú című korong nyilván nem egy új Mental Funeral, de alaposan tarkón csap.
Fogós dallamok, fergeteges ének, dobszólók és jó hangulat.
A titkos kedvencek közé tartozó SubRosa 2019-es oszlása miatt érzett szomorúságot tavaly nagyban csökkentette a The Otolith bemutatkozó albuma (Folium Limina, 2022). Idén ősszel ismét örvendezhetünk, mert a The Keening szintén a 'Rosa utódja: a korábban az anyazenekarban gitáros-énekes posztot betöltő Rebecca Vernon egyszemélyes projektje, amely formáció is a megszüntetve-megőrizve-újragondolva tengelyen mozog. Vernon kisasszony belső zenéje sötét hangulatú, tengerentúli gótikus-folkos, de azért rokkmetálosan is megdörrenő stíluskevercs. Őszi hangulatú hegedűs remekművek, szevasztok!
Kazettaszalag- és szívidegcsikorgató ördögűzést celebrál csuhás Kristin Hayter (Lingua Ignota másutt). Mocskos és felemelő kísérleti miséje a lelkiüdvünkért, a mienkért, bűnösökéért szól, sötét, bánattól túlvezérelt, zörgőcsontú zongoráján kísért balladákkal, kificamodott, reményvesztett, zűrzavaros fohászokkal és krisztusvérébenmosdásra való frekventált felszólításokkal. Kitépi a szíved szerintem!
Az elmúlt két hétben valaki már linkelte a FB-csoportban az új Rorcal albumot, de hogy ne legyen hiányérzetünk, álljon itt posztként is. Legközelebb élőben: 2023. október 26., Analog Music Hall.
"Kapcsolatunk titkos és misztikus, kicsit utópisztikus." Újra itt van az Ozric Tentacles, és új albumukat legjobban úgy jellemezhetjük, hogy "igazi, Ozricos munka". Elektronikus és pszichedelikus klattyogás és puttyogás, megfűszerezve világzenés és/vagy rockos mometumokkal, ahogyan csak ők tudják. Nagyon karaj. Korábban.
A hetekben ismertem meg Graham Lambkin korai zenekarát, de mintha mindig is ismertem volna. Olyan DIY kísérleti lo-fi punk/zaj/spoken-word/kollázs-folk ez, mintha a Dead C megette volna Captain Beefheartot, aki megette az angol free improv szcénát Derek Bailey-stül és az összes délbrit sulizenekart. Dühös, deprimáló, katatón és végzetesen vicces. Jelen pillanatban élek-halok az első két lemezük újrakiadásaiért (a Blank Forms Edition jóvoltából): kopácsolásaikért, lehangolt gitárjaikért, kántálásaikért és dünnyögéseikért, a váratlan káziószintinyomkodásokért, ezért az aritmiás, kicsiszolt, és mégis atomspontán szürreáliáért. Rakjatok hozzá tüzet a lakásban, remetetestvéreim, és harapjátok a krómbojlert!
Az egyik kedvenc brit punkbandám tavaly megjelent első nagylemeze (a kislemezeik is itt vannak valahol, rájuk keresel) akkora mocskos móka és kacagás, hogy abba Boris Johnson és Theresa May remélhetőleg egyszer belehalnak. Figyeled a tűpontos szociológiai mélyfúrásként értelmezhető dalszövegek kreténsége mögött húzódó vaskos igazságot, transzban bólogatsz a nevetségesen kúl basszustémákra, a legjobb helyeken elszabaduló őrületes riffeldétől kirúgod a sört más emberek kezéből. Noha a kelleténél talán hangsúlyosabb a Viagra Boys és a Sleaford Mods hatása, de ettől még ez egy hibátlan cumó, amit tényleg öröm hallgatni.
Könnyed, andalgós, gyönyörűen negédes '70-es és '80-as évekbeli tajvani-kínai koktélbár-slágerek mosódnak pszichedelikus gitárszólókba, heveny riffelgetésbe, avantgárd megmenésbe és elszállt jamelésekbe. Ha vágjátok, hogy a hibázni képtelen WV Sorcerer kiadó miben utazik, akkor már képben is vagytok. Ha nem, akkor majd megoldjátok valahogy. Az utolsó szám lenyűgöző.
A Red Dons kurva régóta a mindenem. Nemrég szerencsére feltámadtak, a Generations pedig olyan, amilyennek lennie kell. Akit nem kapnak el a Red Dons embertelenül sodró és felemelő dallamai és az a fékezhetetlen peace-punkos hevület, ami most is ömlik és árad, azok nagyot tévednek. Ez a négy új szám megváltja a világomat, újra és újra, remélem más is lesz így.
Az egyik legfaszább lemez, amit idén hallottam. Felesleges itt és most süketelni az amerikai őslakosokat ért eszelős mértékű emberi ocsmányságról, már csak azért is, mert valószínűleg a Dead Pioneers zseniális frontembere lenne az első, aki picsán rúgna érte. Irgalmatlan súlyú igazságokat mond ki a faszi, nem is akárhogy. Brutálisan őszinte, kitárulkozó, dühös és kiábrándult és mégis - a maga cinikus módján - kurvára vicces spoken word előadása simán felér a műfaj legjobbjaihoz, nyomot hagy. Ja, amúgy közben szól zene is, méghozzá jó. A This is Not a Political Song mi az isten már.
A Chain Whip még mindig egy csodálatos zenekar. Ahogy azt szokták, kibaszottul tökös, fogós, mocskos és imádni valóan igazi hardcore-punk, mintha nem múltak volna el azok az idők. Mondjuk, valószínűleg nem is múltak.
