Steven Wilson harmonikus kódexben tette közzé legújabb kompozícióit, melyeket egyelőre jobban fülreállónak érzek, mint a Jövőbeli Harapásokat.

A "Jack, miután autójából kifogyott a benzin,

egy forrasztópákának látszó tárggyal útonállóként dolgozik tovább"

című képünk kikiáltási ára: 1, azaz egy klikk! Ne ide!

 

A Chicago-i születésű, de egy ideje már Los Angelesben alkotó Califone a titkos kedvenceim egyike. Nagyjából húsz éve, a 2003-as Quicksand/Cradlesnakes idején ismertem meg a zenéjüket, és lekedvencebb albumom tőlük a 2009-es All My Friends are Funeral Singers. Nehéz pontosan körülírni a zenéjüket, mert néha nyugis, néha zaklatottabb, időnként az indie rock felé húz, máskor pedig inkább folkos, de mindig ott van benne a kísérletező kedv előre hajtó ereje. Általában kell hozzá a megfelelő hangulat, de ha egyszer rááll a füled, akkor tartósan beragad az agyba a muzsikájuk. Az idén megjelent tizedik albumuk is ilyen, és ha komálod az olyan előadókat, mint az Akron/Family, Bonnie Prince Billy, a Wilco, a Calexico, Lambchop vagy éppen az Ugly Casanova, akkor érdemes a Villagerst is megkagylóznod.

 

A tizenhatodik albumon semmi fáradtság sincs, csak pure death metal hallható közel 40 percben. Talán kicsit kevésbé nyers, de mellette technikásabb megközelítésű, mint a két évvel ezelőtti Violence Unimagined. Klasszikus Cannibal Corpse-mészárlás, azaz igazi haláli energiabomba. Így kell ezt csinálni.

 

A Hexvessel idei albumán a világvége utáni folk doom életérzés morajlásából tart felvilágosítást a Tisztelt Nagyérdeműnek. Az őszi nyomottan fülledt esős időben bánatosan sírni ér.

Még nem volt időm meghallgatni.

De tudom, hogy szeretitek a Kill Everyone Now Mode nagylemezeit.

Mindenmás (nem Mastercard!)

 

Semmi apropója ennek a lemeznek, egy 1999-es album. Egyszerűen csak az egyik kedvencem a darenbéz stílusból, aminek amúgy nem vagyok különösebben rajongója, de ezt a lemezt akkor is rohadtul bírom. Talán mert nemcsak drum and bass, hanem mert jazz is.

A lemezre amúgy úgy bukkantam, hogy volt egy fasza számuk a Science Fiction Jazz sorozat 3. lemezén, a The Look. Igaz, pont ez a dal nincs rajta az egyetlen albumukon, amit a brit Moving Shadows adott ki, a dnb és a jungle nagy barátja, akik olyanokat futtattak, mint az Omni Trio, E-Z Rollers, Aquasky. A Moving Shadows label alatt 1990-től 2006-ig adta ki a lemezeket nagy lelkesen Rob Playford (alias Timecode), akit csak úgy emlegettek: the busiest man in jungle.

Adjunk a nosztalgiának!

 A londoni Urne második albuma legalább olyan feszesre és zsírosra sikerült, mint a '21-es, Serpent & Spirit című anyaguk. A nyolc dalt tartalmazó második nagylemezüket Joe Duplantier (Gojira) brooklyni Silver Chord stúdiójában rögzítették. A szerzemények a betegség, halál és veszteség témáit járják körül, a mondanivalót zeneileg pedig progresszív sludge-be csomagolták. Ha Mastodon- és Gojira-like muzsikára vágysz, akkor a Urne a megfelelő szeptember végi választás.

 

Alapvetően a Dopelord zenéje sem változott sokat a 2020-as Sign of the Devil óta.

 

A mindig remek KMRU és Elvin Brandhi közös cucca a Berlin Atonalon finoman szólva is kegyetlenül terhelő, de észbontóan hipnotikus nyaktiló volt. Ez a lemez viszont gyönyörű, simogat, úsztat, noha meg nem mosolyogtat. KMRU mester, semmi egyéb.  

Hazaérek egy égbekiáltóan lesújtó The Bug feat. Flowdan koncertről, aztán ez fogad. Aki követi ezt a kislemez-sorozatot, az ezt a két mondatot el sem olvassa, csak feltolja a volumét a gecibe és hámlaszt. 

Jusztin haverunk szarrá roncsolt, rommá lassult, kíméletlen urbánus dub-technója megint olyan, hogy jaj lesz neked. A lényeg ott van a borítón, de amúgy is sejted, hogy miről van szó. 

Két és fél év után itt van az új Domkraft - ami pont olyan, mint a Seeds.

Ha komáltad a jóféle sztóner doom-jukat, akkor ez is tetszeni fog.

 

Megérkezett az új Baroness nagylemez, ami most nem lett hallgathatatlanul rosszra keverve.

A második, bónusz korongra élő felvételeket gyűjtöttek össze.

 

Sokszor elmondtuk már itt, hogy a Cherubs minden idők egyik legjobb zenekara, mert az. Ez itt az első, 1992-es klasszikus dörgedelmük tupírozott és kipirosított verziója, amire azt hitted, hogy nincs szükség, de van. Mekkora kibaszott nagy lemez már. 

Az egyhangotnyomokazorgonán-császárnő ezúttal szinuszhullámra, elektromos gitárra (Stephen O'Malley) és csellóra (Lucy Railton) szerzett triplalemeznyi fejmosómisét. Búg, búg és búg, fullaszt és felemel, végtelen, gyönyörű. Megtelik közben a szobád azúrkék tejjel meg binaurális magzatvízzel, az tuti. 

Kvelertak a házban, mindenki rázza!

Tirzah és Mica Levi megint zseniálisak. A lemez tetemes hányada lényegében egy jó párszor újrahasznosított beatre és egy loopolt zongoradallamra épül, amit sok-sok torzonborz és nyers kísérleti dologgal csicsáznak a maguk módján, utcabűzzel, furán, szexin, kúlul, szipedelikásan. Tirzah szépséges, melankolikus, szerelmes és csalódott éneke pedig továbbra is gyönyörű. Imádom az egészet.  

Nem volt rossz a 6 évvel ezelőtti visszatérés se, ez viszont simán az egyik, legjobb lemezük. 

Ez az utánozhatatlan nő megint csodálatos, ami nagyban köszönhető egyébként DJ Koze munkájának is.   

Minden rendes Sonic Youth-fan a 80-as évekbeli zenéiket szokta piedesztálra emelni. Nem vagyok rendes rajongó, én a 90-es évekbeli dolgaikért vagyok oda meg vissza, de a rendes fanok jól jártak ezzel a nemrég kijött (digitálisan már 2018-ban kiadott) Sonic Youth-koncertlemezzel, amit előtúrtak az archívumból.

Utolsó amerikai fellépésüket tartalmazza 17 dallal 85 percben, ami elég szép ívet tesz ki a kb. 30 éves működésükből. Steve Shelley egy olyan setlistet pakolt össze a többieknek, amin egy csomó rég nem játszott dal szerepelt, a nyugdíjazott darabokat leporolták, újratanulták és eltolták Brooklynban a lenyugvó nap East Riveren tükröződő fénye mellett a szerencsés résztvevőknek.

Nesztek.

Thurston Moore meg kapja be, akkor is Kim Gordon az istennő (aki ezen a lemezen már nem is basszusgitáron játszott, hanem hathúroson).

Szerintem utoljára a Hives-ra mentem ki a Szigetre, mankóval 2007-ben (a műlábamban csempésztem be a heroint), én nagyon bírtam az első két lemezüket, oltári kedvencek voltak. Világsztárok lettek, és több olyan fasza lemezük már nem lett, de mindig volt 1-2 dal, ami baszott jól szólt: egyszerre zúz és sláger.

Kicsit belekényelmesedtek a sztárságba, meg a dalszerző-gitáros betegségébe, mert 2012 óta csak egy koncertlemezük volt egészen most augusztusig, amiben a zenekar fiktív agyának, Randy Fitzsimmons elmúltának szenteltek egy lemezt. A (nem létező) hatodik tag halálát rejtélyes körülményeit nevezték meg a hosszú hiátus okaként, és amikor feltárták Randy sírját, egy lemeznyi zenét találtak, ez lett a The Death of Randy Fitzsimmons 12 dala. Ez tehát a körítés, amihez mindig is értettek, önhájpolásban talán eggyel még jobbak voltak, mint garage rockban.

Semmiben nem változtattak a recepten, ugyanazt az energikus garage rockot tolják, mint eddig mindig. De a Hives azt mondja magáról, hogy ők olyanok, mint a cápák: az evolúció csúcsai, akik nem változnak, és mindig ők a királyok. Ha pedig cápa vagy, nincs szükséged fejlődésre.

Ők csak jól akarják érezni magukat - és ha szereted ezt az irányt, akkor te is megteheted ezzel a lemezzel.

Nyolc év után megint Public Image Limited-album, vége is van a világnak. Lydon búcsúzik feleségétől, Norától, aki 80 évesen áprilisban távozott, még az Eurovízió versenyére is benevezett a neki írt dallal (Hawaii), hogy azzal Írországot képviselje nemzetközileg, de csak a negyedik lett.

Rögtön egy penge dallal indítanak, amire még 12 másikkal rákontráznak. Volt már jobb lemezük.

Gyöngéd és szomorú dalok elmúlásról, széthullásról, elengedésről és felejtésről.
Tündöklő baljóslatok a hercegtől.

Mats Gus száztagú, peripatetikus krautrockra és Curtis Mayfield-i r&b-arranzsokra hajló rapszodikus free jazz dixieland bandje idén tripla LP-vel készült, két órán keresztül keresztül harsog balzsamosan a fülünkbe. Aggodalmas, harcias, groovy és felemelően érzelmes anyag, már-már történetmesélő, operai léptékű. Sok tekintetben közérthetőbb, kiegyensúlyozottabb, mint korábban, minimál-textúrák vannak az egekig hangszerelve, finomak az épülések, hosszúak a felszállópályák. Az Echoes tulajdonképpen "soul"-lemez, a szó legjobb (hetvenes évekbeli) értelmében, noise rock és kortárs-zenei szenzibilitással, vonóskarral és elektronikával, spoken worddel és afrofuturista és fúziós felhangokkal, társadalomkritikával és tiszteletadással. (Curtis Mayfield korai lemezei mellett Eumir Deodato nagyívű jazz-funkja és Ornette Coleman Skies Of America c. hosszúkompozíciója is eszembe juthatott.)

Az új Soen nagylemez is betolatott az udvarra.

Fossá kamilláztam a szemem, úgy kiszáradt + valami erózió is diagnosztizáltatott a retinámon néhány napja, ezért  beraktam a Big Brave alapítóarc tavalyi szólócuccát (ezt!), és alulvilágított albérletemben megidéződtek a baljóslatú idők, amikor Barn Owl és Steven R. Smith lemezekre vártam a csodát, krónikus (krómnikkel) félálomban, neonlidérc, önmagam ködgépe/feedbackje/torzítópotmétere - csavargóüzemmódra állítva. Olykor Bill Orcutt nyersesége és Ignatz absztraktabb folk-blues-a felé is elbandukol, amúgy meg zúgbúg, mint a negyvenévnyi esős időjárás. (Ilyen klímában kit zavar, ha húrodig se látsz?)

Hűsító darkwave szintihulllámzás és -habzás, egyúttal a közelítő ősz megérzése.

Manapság ilyen egy bemutatkozó album a ködös Albionban. SinBook.

 

Nem kell nekem már szart se írni. 

Harmadszorra blogvendégünk a svéd Moon Coven.

 

Szó sincs semmiféle bluesról, maximum nagyon átvitt értelemben. A dán Oxx negyedik albumán a dalok olyan összetevőkből táplálkoznak, mint: math- és metalcore, metallic hardcore, crust punk, noise rock, és ha mindez még nem lenne elég, nyakon öntötték egy olyan megközelítéssel, amit nem tudok másként aposztofálni, mint az avantgarde. Félelmetes keveréknek hangzik, és az is - de mindezeknek a pozitív értelmében véve. Időnként persze elszabadítják a káoszt, aztán meg jön egy ki tudja, hogy honnan szalajtott jazzes akkordmenet, hogy végül arcleolvasztó technikázásba kezdjenek. A The Primordial Blues hőhullám idején életmentő lehet, de az is előfordulhat, hogy először az idegeidre meg. Türelem. A zenehallgatás terem.

 

Van itt egy ilyen is, az elébb hozta a postás. BlutBook.

 

A visszatérő hőség magával hozta a halálmetál ontológiai misztériumát. FB.

 

Idén nyáron új Spirit Adrift nagylemez is van. Korábban. Csekira:

 

Három és fél év telt el a megújított linkű Reflections album óta,

mikor is megérkezett az új Godthrymm nagylemez.

 

Szólórománcok '84, Berlin. Összeslétezőszaxofonon, basszklarinéton és tárogatón, lomhán és zivatarosan, mindenhogy: hallgassuk őt! Robban a barnasörfájdalomgránát, a bombatölcsérben pitymallatfűrész- és fakéregspirituálé virágzik, a háttérben pedig lódol az elmaradhatatlan sírókomondor hatvannégy. Nagyon hiányzik.
(1941-2023)

A texasi Stillbeing a doom által inspirált post-metalt játszik. Idei bemutatkozó nagylemezük négy, összesen egy órás játékidejű szerzeményt tartalmaz, melyek hangulata a szónikus intenzitástól a mélázó csöndességig terjed. Ami főként megtetszett a World Builderben, hogy remekül megkomponált súllyal telített dalaik elektronikus alapokra épülnek föl. Post-metallereknek mindenképpen hallgatásra ajánlott. FB csoportjuk, az nincs.

 

A New Orleans-i Anareta bemutatkozó albumán feketefémet kamarazenei hangszerelésben ad elő. Ez így leírva akár borzalmas végeredménnyel is járhatna, de szerencsére nem. Szó sincs semmiféle szimfónikus giccseskedésről, van helyette viszont újító kedvű avantgardizmusban fogant óriási jóság. Elsőre meglepő, de másodikra már zseniális, amit művelnek. Nem akarom ragozni, füleldoda erősen:

 

Valszeg csak legrégebbi olvasóink emlékeznek a kaliforniai Mammatus 2007-es, The Coast Explodes című kiváló nagylemezére, amit még a freeblogon posztolt valamelyikünk. Annak a korongnak a zenéje az erőlködés nélküli, jammelős hangulatú pszicho/sztóner hard rock mintapéldája volt. Azóta két másik albumuk is megjelent (Heady Mental 2013, Sparkling Waters 2015), és nemrég adták ki a negyedik munkájukat. Az összesen egy órás futamidejű lemez négy hosszú dalában továbbra is megmaradt a jammelős trippy fíling, de a sztónerkedés helyett inkább a proggerkedés felé hajlik az összkép. Nem kell megijedni, nem lett belőlük új Dream Theater, csak kicsit más az összetevők aránya, mint bő másfél évtizede. Nem üt azonnal, de ha elkap a gépszíj, akkor többször is pörgetni fogod egymás után.

 

A War Moans óta már eltelt hat év, így itt volt az ideje

a harmadik Mutoid Man nagylemez megjelenésének.