Rosali Middleman impressziószerű, improvizatív, nyers, koszos, elemi, mégis érzelmekkel teli, kitárulkozó, hipnotikus és nem mellesleg terápiás gitármeditációja simán az év egyik legjobb lemeze. Fejtegetni és magyarázni és értelmezni kár, csak hagyni kell, hogy vigyen, mert bizony elképesztő helyekre visz, közben pedig nyomot hagy. Nem evilági cucc, pedig csak egy nő gitározik a szobájában.
Egy párszor szó volt már arról itt, hogy a Peaking Lights miért gigantikus dolog. Az, hogy ilyen lehet egy ténylegesen működő házasság, csak egy érv a sok közül. Az meg egy másik, hogy mennyire nem tudnak hibázni, ha a világűrbe kilőtt, rózsaszínködös, mosolygósra szívott, önfeledt és transzba taszító táncpopról van szó. Senki nem csinálja ezt így, ilyen jól. Tökéletesen példázza ezt ez a szám. Igen, egy szám (meg két állat remix), de basszátok meg, hallanotok kell. Mióta megjelent (márciusban), hozzávetőlegesen faszomszor hallgattam meg és még mindig nem unom, akkora füves bugi.
Warmth = nagybetűs ambient. AMBIENT, így. Ha van megbízható ember a világon, ő az. Ezer éve menekülök a zenéjébe, fogalmam sincs, hányszor mentette meg az életem. Jelen esetben van egy haverja is, ami tök jó.
A 2020-as DNA Activation-nél volt erről a csodálatos asszonyról szó, nincs is mit ragozni. Ez is egy nagy lemez lett, mi más. Az Energy Vampire (ott lent) mennyire dope már, komolyan.
Anthony Naples nagy király, az Orbs pedig simán a legjobb lemeze. Kifinomult, elegáns, letisztult, kifejezetten elmélyült és meglehetősen sajátos összemosása ez ambientnek, downtempónak, house-nak és technónak. Nem az a cumó, amire szétugrálod a táncparkettet, inkább csak merülj el benne, bólogass csendben és figyelj rá, mert fantasztikus dolgok történnek itt. Az újrahallgatási faktora egyébiránt magas.
Minden idők egyik legnagyobb, legjobb, legfontosabb, legmindenebb lemeze eddig is úgy szólt, mint a kurva élet, de most még jobban úgy szól, mint a kurva élet.
Idén a WV Sorcerer újra kiadta (vinylen) ezt a gyönyörűen rohadt, felzaklató, agymállasztó, kegyetlen és pusztító valamit, ami 2020-ban minden bizonnyal a legfaszább francia lemezek egyike volt. Ízlésesen kísérletező indusztriális zajhegyek, belező sercegések, sátándrone-hipnózisok, világvége-sikolyok és nevetségesen kövér, málhás, veseleverő techno-ütemek taszítanak bele a fémes ízű baszott nagy nihilbe. Bizonyára mindannyian tudnánk mondani hasonló dolgokat réges-régről, de inkább csak kussoljunk.
Kevés jobb dolog van a sötét, melankolikus, dallamos anarchista post-punknál, ami valamilyen nehezen megmagyarázható módon arab vokállal még szívhez szólóbb. Táncolsz, pogózol, molotovozol, falakra firkálsz szlogeneket. Amúgy kanadaiak, de eléggé multikulti társaság, a lemez meg tavaly jelent meg, de kit érdekel, amíg kurva jó.
ÜRES A FEJEM
ÜRES A LELKEM
KÉSŐN KELEK
KÉSŐN FEKSZEM
HÁROM NAPIG TÉVÉT NÉZEK
NEM SEGÍT SENKI
SEMMIT SEM ÉRZEK
CSAK AZT HOGY DEPRESSZIÓ
Csodálatos bemutatkozás a korszellem jegyében. Alig várom, hogy az első nagylemezük közben felkössem magam. Csak így tovább srácok.
A mindenbenutazó lengyel gityós melankolikus, keleteurópai, holzavaros-holszép (Odesszában szerzett) szólóimprovizációi helyenként Steven R. Smith munkásságát, azon belül is a Hala Strana projektet juttatták eszembe, a zúzmarás ködharangokat, máskor a Marc Ribot-féle Silent Movies gömbölyűségét és tisztaságát. Füstölgés, hömpölygés, lantkattogtatás és horizontszuggerálás a feketetenger fölött. Dalok egy ellenkező irányba dőlő ékezet bizonytalanságáról.
Számomra az év archív találata: eleddig eldugott eksztatikus free jazz próbatekercsek a legendás triótól, szólóban-duóban-hármasban, ugyanabból az évből, amikor Bäbi kijött (hetvenhat!). Dob / duplaszaxofon / nyakló nélküli, elszabadult perkázás / Glover többek között ködkürtön, és egy "vakcina" (?) keresztnevű haitii tülkön... támad a természet, bazmeg! Őserdőt minden garázsba!
Bevallom, hogy félve közelítettem meg az Empires of Euphrates bemutatkozó anyagát, mert a borító és az előadó neve azt sugallta, hogy amolyan Nile-féle keleties death/groove muzsikát fogok hallani. De nem így lett: tempós, rothadásszagú, penészes kilencvenes évekbeli halálmötált kap tőlük a metalhead szűk harmincöt percben. A hat dal valójában csak öt, mert az EP egy Krokus feldolgozást is tartalmaz (Screaming in the Night). Az elkövető szaktársak pedig Vincent Matthews (Dying Fetus, Sadistic Torment), Kevin Talley (Misery Index, Suffocation, Six Feet Under), és Jim Ross (Bandwhore) voltak - szóval akár death szupergroupnak is cimkézhetjük az Empirest. A keverő, kavaró, mixelő és mesterkedő szakács pedig a korábban az Obituaryvel, Suffocationnel és Mortal Decayjel is dolgozó Joe Cincotta volt. Érden érdemes:
Bárki bármit mond, van új megközelítés a Nap alatt: a szlovák Malokarpatan olyan elődök nyomán építkezik a dalaiban, mint a Maiden, a Mercyful Fate, emellett decens Quorthon-imádattal is rendelkeznek, és néha még a kelet-európai népzene dallamaiból is merítenek. Ha ez neked nem elég, akkor öleld meg a kemencét King Diamond énekeljen vasárnap este az ágyad mellett altatódalokat!
Egy frankó idei koncertfelvétel a Khruangbintól:
tizenhét szerzemény, mintegy nyolcvan percben. Tetszeni fog.
Tom G. Warrior szokatlan módját választotta a Hellhammer zenei öröksége előtti fejhajtásnak, valamint néhai kollégájáról, Martin Eric Ainról történő megemlékezésnek: a Triumph of Death első nagylemeze élő felvételeket tartalmaz. Figyelem! Csakis corpse paintben fülelhető hanganyag!
Mindig jó érzés, ha felfedezek egy kísérletező kedvvel megáldott bandát - és ilyen az Among the Rocks and Roots is. Hosszan lehetne sorolni, hogy a duó mit mivel kutyul össze, úgyhogy csak röviden. Van itt a free jazzes megoldásoktól kezdve a noise rockos és sludge-os borulatokon keresztül az idegrendszeri zavarokat okozó poliritmiáig minden, amivel dobhártyát lehet nyúvasztani. Mondanám, hogy csak haladó fülelőknek, de ide csak ilyen arcok járnak, nem van az?
2006 már egy ideje elmúlt, úgyhogy ennek örömére a Giant Squid remekműve kapott egy újrakeveréssel egybekötött újrakiadást.
Jason Köhnen tavalyi találkozásunk óta nem üldögélt tétlenül a babérjain. Szintén még '22-ben megjelent az In Memoriam nagylemeze alapján született azonos című hangkönyve, valamint egy sorlemez Miserere címmel. Idén eddig egy Red Snapper-tribute korong (Image of You) került ki a barkácsműhelyéből, jelen poszt tárgya pedig a legutóbbi nagylemeze. A Horror Cosmicból a Nights of Lusthoz képest teljesen hiányzanak a szintivév és a nu jazz elemek, ez a korong gyakorlatilag a dark/doom jazz-ről, és itt-ott operába illő megoldásokról szól. A fentebb említett, de posztot nem kapott lemezeket pedig fülelheted a Bandcamp oldalon.
A francia cím nem árul zsákkbamacskát: akusztikus gityó & preparált zongora peng és zeng héttételben (nemérc & nemcimbalom). Szivarhamuréteg gyűlik a wolframizzószálon. Valahol harangoznak. Beledzsonkédzseződsz & beletarrbélázódsz a húrok túlvilági összhangzataiba. A csorbacsík felhangok ballasztot akasztanak a nyakadba, és visszavezényelnek a szívpitvarba, halálos csöndet legelészni. (Avagy: SunnO-zgatás nagydzsekk nélkül.)
A fémes durvulat és az álmodozó shoegaze (szinte) tökéletes fúziója.
Nem gondoltam, hogy az ilyesmi lehetséges, pedig de.
A mágikus-pszichedelikus borító mögött egy kiváló bemutatkozó album rejlik. Az Inherus tagjai olyan csapatokból verbuválódtak, mint a Forlesen, a Lotus Thief, a Swallow the Ocean, és a Witchkiss, zenéjük fő alapvetései pedig a post-metal és a doom. A jól megírt dalok emellett tökéletesen visszaadják a kép hangulatát, miközben nem csúsznak bele a szentimenti miszticizálásba, vagy a depis világfájdalomba - talán éppen ezért tudnak messzire elröpíteni. Lényegében tavasz óta a lejátszómban ragadt, és a non plus ultra az, hogy a Beholden becsületkasszás a Bandcamp oldalukon. Nálam esélyes az idei év legjobbjai közé jutásban.
Újrakeverve, nem rázva.
Gleccserhipnózis az izlandi nepáliaktól, akik tizennegyedik századi perzsa szövegeket improvizálnak a plútóbolygón, szerelmi hegedű- és zsebharmónium-kísérettel. Csodálatos glisszandók, amik kimerevítik neked az időt, és mint egy puha pengét, beleéneklik a szívcsakrádba. Hűvösebbek és magadrahagyottabbak, mégis emelkedettebbek és kékebbek, mint eddig, igen, minden kétséget kizáróan kékebbek.
Úgy látszik, hogy a Spidergawd stabilan beállt a kétévenkénti megjelenésre. Ami nem baj, mert esetükben a kiszámíthatóság eddig mindig találkozott a minőségi dalszerzéssel. Most is ez történt.
Legközelebb élőben: 2024. március 8-án Poznanban, vagy március 10-én Münchenben.
Amalie Bruun új albuma nem egységesen a feketefémen alapul, mint a Mareridt, nem egekben szárnyal, mint a Folkesange, hanem Fradi-leveshez hasonlóan mindenből van benne egy kicsi. Az echte folkereknek és blackereknek ez jó eséllyel szájhúzásra, az elmélyült fülelőknek pedig mosolyra ad okot.
A The Spacelords folytatja a Mindenség feltérképezését. Korábban ismeretlen fajokkal találkoztak, aktuális jelentésükben viszont változatos élelmezési problémákra igyekeznek adekvát válaszokat adni. Füleldide, ha te is nektárt kóstolnál:
David Holmes sokadjára visszatérő vendégünk, Raven Violet énekesnő szüleivel pedig az Unloved nevű projektjét viszi közösen. Kettejük közös munkájának eredménye egy 74 perces, film nélküli filmzenei album, a legjobb holmesi hagyományok szerint.
Nem tudtad, hogy várnod kellett volna erre a lemezre, pedig megérte volna.
Hihetetlenül hosszú idő elteltével, hihetetlenül hosszú fel-, rá- és elkészülés után megérkezett az új Peter Gabriel nagylemez. Ami valójában inkább kettő, mint egy.
Jenő a király!
A denveri Wayfarer feltalálta az amerikai gótikus western és a black metal zenei keresztgyermekét. Létezik olyan, hogy gótikus feketefém? Mert ha igen, akkor ez nagyon frankó.
Ezt meg csak a harmincadik születésnap kedvéért.
