Nemrég böngésztem a Bandcamp éves lemezlistáit, és egyszer csak visszahőköltem: Mi van, lemezt adott ki a Galliano?

A 90-es évek acid jazz formációja titkos kedvencem volt mindig is, Gilles Peterson kiadója, a Talkin’ Loud is azonnal lecsapott rájuk. A ’92-es A Joyful Noise Unto the Creator ott van a best of lemezeim közt. Ezt követte még egy-két album, meg koncertfelvétel, remix, de 1997 óta nem adtak hírt magukról.

Aztán tavaly újra összeálltak, és idén augusztusban kijöttek egy érett, a régi erényeket megtartó, olykor dubosabb, máskor funkosabb, de a hiphopot továbbra is megtartó fasza lemezzel. Néha a a Clash dubjai jutnak eszembe, amit egy őrült jazzrajongó billentyűs turbóz fel játékával, máskor pont ráismersz a régi motívumokra, és bazeg, a kedvenc számomat megcsinálták újra, annak a címe is az, hogy Jazz.

 

Fasza lett, na, nálam ők az év visszatérése. (És azt is most kellett megtudnom, hogy az Earl Zinger néven alkotó csóka, akit olyan 20 éve hallgattam, és a !K7-nél jött ki downtempos lemeze, az az a Rob Gallagher énekes, aki a Galliano élén Roberto Galliano alteregójával működött.)