A Legions of Doom új banda, ami valójában régi: Eric Wagner távozása után egykori zenésztársai és barátai alapították, és a lemezcímből azt sejtem, hogy egy már soha el nem készülő harmadik The Skull nagylemez reményteli dalkezdeményei váltak a Skull 3 alapanyagává. Az albumot feljátszó arcok: Lothar Keller, Ron Holzner (mindketten: The Skull), Henry Vasquez (Saint Vitus, Blood of the Sun), Scott Reagers (Saint Vitus) és Karl Agell (C.O.C.) voltak. A zene pedig mi más lehetne, mint veretes heavy metal és tradícionális doom keveréke? Hogy a Legions csak egylemezes memento és főhajtás marad, vagy tényleges banda lesz belőlük, azt majd meglátjuk. Egyelőre a fülelés és az emlékezés ideje van itt.

Zsarátnokkal támad idén a tiszteletbeli hazai, ám valójában ír banda.

 

Van új Leprous nagylemez is - a zene továbbra is tetszik,

de az énekes a fejhangú szépelgés helyett jópárszor rendesen is odahöröghetne.

 

Gondoltam, hogy majd egyben dobom fel a három részt,

de igazából meguntam a várakozást a harmadikra. FB.

Nagy nap ez. Vártad. Szereted. Örülsz.

Jó ebédhez szól a fémes nóta az Amiensus idei kétrészes albumával.

 

Harmadik albuma jelent meg nemrég a másodvirágzását élő Pure Reason Revolutionnek. Ami a módosult zenekari tagság miatt egy újabb fejezet számukra az újrakezdésen belül. Az új korong dalai picit talán haloványabbak a két évvel ezelőtti Above Cirrus szerzeményeinél, de összesen ennyit tudok nekik felróni.

Hat év után megérkezett az új Castle nagylemez. Szeptemberben lesz őszi koncertkörút,

és játszanak majd Bécsben, Prágában és Ljubljanában, de ennél közelebb nem jönnek.

 

Van új Sons of Morpheus nagylemez is, és megint nagy jóság.

Egy frankó élő felvétel az Eldertől.

 

A Category 7 egy új szupergroup, és őket tényleg nyugodtan nevezhetjük szupergroupnak. A tagok: John Bush (Armored Saint, Anthrax), Phil Demmel (Vio-lence, Machine Head, Torque, stb.), Mike Orlando (Adrenaline Mob, Sonic Universe, stb.), Jack Gibson (Exodus), és Jason Bittner (Toxik, Flotsam & Jetsam, Overkill, stb.). A zene pedig innen már könnyen belőhető: alapvetően amerikai thrash, néhol US power metalos pillanatokkal.

 

Az ausztrál Hiatus Kaiyote hipnotikus és kísérletező soul-jazz-funk-pszichorock kevercset művel, nagyon királyos módon. A négy zenész elképesztő módon egymásra hangoltan tolja a dalokat, amelyek a lassú építkezés mellett időnként klasszul kaotikusba fordulnak át. Az album végére még a legendás Jefferson Airplane legendás White Rabbit című dalát is a saját képükre formálták. A producer Mario Caldato Jr. volt. Fülelésre erőteljesen ajánlott.

 

Közel hat éve találkoztunk utoljára a Vibravoiddal. Akik azóta sem tétlenkedtek, és minden évben kiadtak egy nagylemezt, de engem ezek egyike sem igazán fogott meg. Egészen mostanáig, mert a We Cannot Awake képében a düsseldorfi asztronauták egy erős albummal tértek vissza. Ez a bizonyíték, és nem ígéret arra, hogy a Raumschiff Vibravoid ismét ezerrel hasít a csillagközi térben.

Tíz éve jelent meg az előző Generation of Vipers nagylemez, a Coffin Wisdom, melyet anno posztoltam is. Az új album megmaradt a jól bevált formulánál: a Guilt Shrine-on jóféle post-metal hallható, ami nagyrészt Neurosis- és Isis-imádaton alapul. Az új albumnak nemcsak a rövidsége, hanem a jól megírt dalok is az erőssége. A post-metal kedvelőinek szerintem tuti begyere lesz.

 

Esben Willems a Monolord dobosa, a Glowing Darkness pedig az első szólólemeze. A korongon fura, mondhatni unortodox rákenró hallható, melynek zenei palettája a punkos szösszenettől a melankólikus gitárcincogtatásig terjed. Nekem eléggé hangulatzene, de másnak ettől még könnyedén a kedvencévé is válhat.

 

A harmadik vágányra befutott a nyár végi Zeal And Ardor expressz!

Legközelebb élőben: 2024. szeptember 9. Budapest, Barba Negra (a Heilung előtt)

 

Ismét eltelt három év a legutóbbi Spectral Wound korong, az A Diabolic Thirst óta, így megérkezett a negyedik nagylemezük. Elődeihez hasonlóan éjsötét, és hasít, mint a kerámia penge.

 

A Pokol Barátait nevezhetjük akát szupergroupnak is, mert a tagság korábban más formációkban bizonyított zenészként, illetve dalszerzőként. Nevesítve: Per Gustavsson (Dead Cosmonaut, Hellbutcher, stb.) énekel, Nikolas Moutafis (March to Die, Hardraw), Jondix (Aeonsgate, Mercury Gates), és Beelzeebubth (Mystifier) gitároznak, Taneli Jarva (Impaled Nazarene, Sentenced) basszerkodik, valamint Tasos Tanazoglou (Electric Wizard, March to Die, stb.) pedig dobol. Igen, kitaláltad: a társaság zseniálisan tolja a Sabbathista alapú tradícionális doom metált. Mindent tudsz.

Kedvenc bolond bandánk most éppen soul- és blueszenekarnak képzeli magát.

De nekik még ez is jól áll.

 

A Shun nem ült túl sokáig a babérjain: megérkezett a második nagylemezük, ami pont akkora frankóság, mint amekkora három éve a cím nélküli debütalbumuk volt. Füleldoda:

 

Mindenki gonosz. Vagy nem, és az Øresund Space Collective téved.

 

Megérkezett a Blues Pills negyedik albuma, az év eddigi legötlettelenebb és legrandább borítójába csomagolva. Cserébe a zene nagy jóság - bár sosem gondoltam volna, hogy rákenró dolog a disznóháton lovaglásról nótát írni.

A két évvel ezelőtti, szerintem elég gyengécske Entering Heaven Alive után megérkezett Jack White eddigi legjobb szólólemeze.

 

The Mongoose Sleipnir Flies. Again.

 

Tavaly ősszel jelent meg a belga egyemberes projekt, a Stygian Love bemutatkozó albuma. A borítóról anno az Öreg néne őzikéje (és a szellem*) című mese jutott eszembe, noha a mögöttes tartalom némileg eltér ettől a romantikus képzettől. Bő háromnegyed órában jóféle black és post-black keveréke hallható, amely biztos kézzel és könnyedén teremt néhol orrlógatós, máshol viszont a katarzis felé emelő hangulatot. Igazi belemerülős jóság.

*címkiegészítés tőlem

 

Vannak itt még Sájningosok?

 

Beth Gibbons albumhoz legutóbb öt éve volt szerencsénk, de megérkezett az új szólólemeze. Most sem Galambos "Lagzi" Lajossal dolgozott együtt, hanem James Ford (ex-Simian Mobile Disco) és Lee Harris (ex-Talk Talk) voltak az alkotótársai. Emiatt heje-huja jellegű vidám trombitás nótákat ne keress rajta, cserébe viszont tele van melankólikás magasságokkal és mélységekkel. A nap végi katarzis garantált.

A Whom Gods Destroy a Sons of Apollo romjain alakult meg. Nevezetesen Derek Sherinian és Bumblefoot új társakkal, de töretlen lelkesedéssel továbbra is kiváló minőségű dalokat komponált és rögzített. Aki nem hiszi, az klikkeljen és füleljen!

 

Legendák, ha találkoznak, annak a végeredménye akár egy királyos lemez is lehet.

Most így történt.

 

Először Toljuk, aztán Húzzuk.

 

A frankó borító mögött finom Mastodon-like muzsika rejtőzik. Becsületkasszás.

 

Derült égből hopp! Egy hatszámos EP nyár közepén az Ulvertől.

 

Kérem szépen, a sztóner mötál tudomány, nem kitaláció.

 

Sosem gondoltam, hogy valaha lesz még második Iota nagylemez - erre bő másfél évtizeddel a Tales (2008) után itt van a Pentasomnia. Kis túlzással jobb is, mint elődje, de az bizti, hogy 2024 eddigi legfrankóbb sztóner albumáról van szó. Fülelni muszáj:

 

A világ Perry bá szemszögéből - egy tucatnyi dal, olyan vendégekkel, mint

Shaun Ryder, Tricky, Rose Waite. Sivatagi hőségben ajánlott.

 

Négy éve a Silver Buddha Dreaminget szinte ronggyá hallgattam, két éve viszont a Worlds Collide csak mérsékelt lelkesedést váltott ki belőlem. Az idei hanganyagot imkább az utóbbi koronghoz érzem hasonlóanak, vagyis annyira nem mozgat meg. Ennek ellenére minőségi munka, és másoknak szerezhet rajongói perceket. Csekira:

 

A (szub)trópusi idő miatt egy héttel meghosszabbított szuperhiper hőségriadó kedvéért következzen egy királyos sztóner album 2022-ből; akkor is, ha öndefiníciójuk szerint pszichodélikás swamp rockot művelnek.

 

Még februárban jelent meg az Isztambul-Berlin tengelyen alkotó Bipolar Architecture második albuma. Post-metaljukhoz pont annyi halálmetálos agressziót és blackened miazmát kevernek, hogy jól essen őket hallgatni, viszont ne érezd azt, hogy koppincsbanda húzza a fejráznivalót a füledbe. Egy újabb becsületkasszás jóság.

 

Valójában csak két Mr. Big nagylemezt ismerek (Mr. Big 1989, Lean Into It 1991), de azokat a mai napig kedvelem. Anno persze hupililát hánytam, amikor a Music TV orrvérzésig tolta a To be with You című dalukat, és talán emaitt sem kerestem velük később a kapcsolatot. Közben persze eltelt némi idő, és idén már annyi gyenge ésvagy unalmas hard rock albummal találkoztam, hogy még egyet kíváncsiságból végighallgatni simán belefért. És nagyon jól tettem, hogy adtam egy esélyt a Tennek, mert minőségi munka, amit nyugodtan oda lehet tenni az első két korongjuk mellé. Sokkal jobban tetszik, mint a tavaly néhol az egekig istenített Six az Extreme-től. Füleldoda:

A kanadai Dopethrone zenészei már májusban úgy becuccoltak, hogy azóta is ingyen (na jó: becsületkasszás módon) mérik az új korongjukat.