Régi ismerőseink idén ünnepelték a banda húsz éves fennállását, erre utal a lemez címe is. Zeneileg a svédek továbbra is kiválóan csapatják az enerigadús, tempós punk rock és a húzós hard rock keverékét.

 

Idén a Mr. Bison is egy frankó nagylemezzel örvendeztette meg a rajongókat.

Korábban

 

Valamikor réges-régen, még a freeblog idejében szerepelt nálunk a Swallow the Sun - ha jól emlékszem. Utoljára kb. egy évtizede hallottam felőlük, ezért kíváncsian álltam neki a Shining hallgatásának. De nem kellett csalódnom, mert - mégha az emlékeimben post-metallerekként is éltek - új albumuk frankó death doom metált tartalmaz. Aki barátja az ilyen zenének, annak kedvence lesz ez a banda is.

 

Ulvericus Syntheticus.

 

A Sergeant Thunderhoof az élő példa arra, hogy vannak még bandák, amelyek lemezről lemezre egyre jobbak. Ezt az állítást füleléssel ellenőrizheted:

 

Szeretem, amikor a név és a cím pontosan leírja a lényeget: a Cemetery Skyline valóban síri és síron túli muzsikát fogalmazott meg bemutatkozó albumán, és a szerzemények tényleg az északi, de nem szentimentinyálas gótikával duruzsolnak a kagylókba. A banda valójában egy jó értelemben vett zuppergrupp, tagjai pedig: Mikael Stanne nótafa (Dark Tranquillity, The Halo Effect, Grand Cadaver), Markus Vanhala gitárnyűvő (Insomnium, Omnium Gatherum, I Am The Night Horde), Santeri Kallio billentyűző (Amorphis), Victor Brandt basszista (Dimmu Borgir, Witchery, ex-Entombed, ex-Satyricon), valamint Vesa Ranta dobverő (Sentenced, The Abbey). innentől kezdve mindent tudsz: kiváló dalok nagyszerű zenészektől, főlényesen remek kivitelezéssel.

 

A negyedik Gaerea album hasonlóan erősre sikerült, mint a másik három.

 

Hangszínházunk bemutatja a hatodik Tribulation nagylemezt.

Első-második bekkre nekem jobban tetszik az előző két albumuknál.

 

Gyönyörű lassúságok a londoni 40 Watt Suntól.

 

Van új Opeth. És Okkerfejű Mihály ismét hörög! Öejjj!!!

Az év végi megjelenések között a Crippled Black Phoenix van soron. 

 

Itt van a friss, finom ecetes Sóstapír!

 

Van itt egy új lemez. Füleléshez felkészülni:

Mennyboltvérzés.

Hatalmas, bőröd alá mászó, istenes (fohászkodó és hazataláló) reppalbum, gyönyörű blues- és gospellúpokkal. Gomolyog, csuszamlik, masszív, erőt ad. Dícsértessenek a latrok!

Legyél most már te is kutya ebben a szipi-szupi világban!

"Gonosz gép setéten darálja végtagról végtagra csíra kis éned. Gerezdről gerezdre halad a lakodalmas hullahámozó. Csivaváddal együtt gyalul, lüktet, löttyint bürökkel nyakon. Sulyokbukszusok sarjadnak nyomában." (Vörösmarty Mihály: The Bug)

Kedvenc agyamentjeink megint agyamentkedtek egy sort.

 

Megjelent kedvenc Jerrynk negyedik szólólemeze.

A Mannen Brúderek kétemberes projekt, melynek tagjai: Colin van Eeckhout (CHVE, Amenra) és Tonnie "Broeder" Dieleman. Az album kilenc súlyos tételtből áll, de itt nem a mötál téridő-torzító súlyára, hanem a búbánat és a melankólia tüdőt és egyéb belső szerveket elnehezítő terhére kell gondolni. A korongot az egyik middleburgi templomban rögzítették; a lemezborító is ennek a templomnak a belsejét mutatja, első világháborús menekültek csoportjával. Innen már tudod, hogy nem egy dance punk gyűjteményt fogsz tőlük hallani, hanem egy megindító, és a katarzisig felemelő alkotásnak készülsz magad átadni.

 

Az eunoia ógörög eredetű szó, jelentése: gyönyörű gondolat. A japán Envy új albumával kapcsolatban (illetve magával a bandával még inkább) az igazi gyönyörű gondolat éppen az, hogy lassan harminc éve adnak ki nagylemezeket, és mindegyik minimum jóra sikerült. Pl. ilyen ez a félórás szösszenet is.

 

Megérkezett a hatodik Planet of Zeus album. Első fülelésre ez az eddigi legjobb munkájuk.

 

Az első hallgatásnál nem tetszett, de egy kis pihentetés után

az újrafülelésekkel most már egyre jobban. FB.

 

Az előbb hozta meg a postás az új Oranssi Pazuzu nagylemezt.

 

Az End is to Begin egy frankó noise-sludge album, amit valaki a FB-csoportban igényelt nemrég.

 

Hat dal ötven percben. Mindent tudsz.

 

Smile and the world smiles with you.

Ne feledkezzünk meg erről a lemezről sem, főleg úgy, hogy gyorsan közeledik a koncert.

A The Quill svéd előadó, ami 1995 óta létezik, és a története félig-meddig párhuzamosan folyik (folyt) a Spiritual Beggars és a Firebird sztorijával. Nem ok nélkül említem ezt a két bandát velük kapcsolatban, mert a három együttes között van személyi átfedés - akit izgatnak a tények, az úgyis utánanéz a neten. A lényeg, hogy imádják a Sabbathot, azaz sztónerikus hard rockot játszanak, amit megtámogatnak némi doom-mal és pszichedeliával. Tizedik nagylemez létére a Wheel of Illusion nagyon frankón sikerült. Füleldoda:

A denveri négyesfogat vérgőzös kántálása egészen kishazánkig száll az őszi szelek szárnyán.

 

Az új The Telescopes nagylemezzel együtt egy jó hír is érkezett,

miszerint legközelebb élőben november 10-én lehet őket a Robotban elkapni.

 

Van új Oceans of Slumber nagylemez is, és az a jó hír, hogy a Starlight and Ash után visszatértek a betonozós gitárok, és hörgés is van a dalokban. Szerintem a nem annyira jó hír az, hogy az új korong dalainál nem érzem azt a nüansznyi pluszt, amitől a hasonló prog death albumok arra ingerelnek, hogy újból és újból a fülemet bombázzam velük. Pedig a rutinmunkánál azért bőven több a Where Gods Fear to Speak; persze az is lehet, hogy lassabban kell belemerülni, és akkor tetszeni fog. Egyelőre még nem értem el ezt a pontot.

 

Királyos sztóner rákenró a brit homokdűnék mélyéről.

Az album a közepe után kicsit leül, de aztán megint erőre kap.

 

Sula Bassana a számunkra legkedvesebb három égitestről regél: a Napról, a Földről és a Holdról.

 

Ahogyan blogtársam azt tél végén már jelezte,

a portugál Maquina új albuma idén áprilisban napvilágot látott.

 

A Facebook csoportban valaki a megjelenés idején már linkelte,

de Christmas kisasszony új korongja mindenképpen posztot érdemel.

 

Ráadásként egy régi olvasónk bővebben kifejti mindezt a hajtás után:

Megérkezett az új Alunah nagylemez. Első fülelésre inkább tűnik sztónero-blues alapú doom rocknak, mintsem doom metálnak. Ettől függetlenül nagy frankóság:

Habemus papam.

 

Az Evildead lassan négy évtizede létezik, és mostanáig ez a negyedik korongjuk. A Toxic Grace körül valszeg nem lesz akkora übergigakult imádás, mint amekkora anno az első két albumukat övezte (Annihilation of Civilization 1989, The Underworld 1991), de azért most is megbzhatóan hozzák a crossover thrash témákat. Aki akkor hallgatta őket, annak most is tetszeni fog az éppencsak, hogy negyven perc fölé kúszó játékidejű nagylemez.

A The Dead Daisiesben egy éve ismét John Corabi az énekes.

A dalok minőségén ez a tény semmit sem változtatott.