A Skilled Mechanics Tricky új projektje - emiatt hol "sima" Tricky-albumként, hol Tricky Presents Skilled Mechanics-ként, hol pedig simán Skilled Mechanics-nagylemezként jelölik meg a források -, amin 11 saját szerzemény és két feldolgozás található. Az egyik a Porno for Pyros Porpoise Head-e (ami Adrian átiratában a Diving Away címet kapta), a másik pedig a Stone Sour Botherje. Szokás szerint vannak kollaborációk is, ami nélkül Tricky nem is igazán Tricky.
Nézzük, hogy három évvel a gyengus Super Collider után
mit hozott össze a Vinnyogó Vörös és Bandája!
Hé, új Agoraphobic Nosebleed anyag! Három dal, huszonhét perc. Állítólag négyrészes EP sorozat jön.
Erős debüt Bristolból, a The Fall és a Shellac közé pozicionálva. Pörögjön is a nap klipje!
Aki élete során közelebbi kapcsolatba került a halálmetállal, össze kellett hogy fusson a tampai Brutality-vel (alapítva: 1986!). A kilencvenes évek közepe tájékán kiadtak három remek lemezt, az utolsót épp húsz éve. Most itt van egy új lemez, rajta hét kellemes régivágású death metal dallal, viszont az utolsó előttiként elnyomott Bathory feldolgozást, a Hammerheartos Shores in Flames 11 percét itt eléggé elhibázott lépésnek tartom, fogalmam sincs mitől gondolták azt, hogy ez majd jól mutat a lemezen...
Az izlandi black metal színtér ha nem is túl nagy, de mostanában elég figyelemreméltó - Svartidauði, Sinmara, Misþyrming, stb. Ebben a zenekarban az öt tagból négy a Misþyrmingben is érdekelt, annál azonban itt kevésbé sűrű, könnyebben emészthető fagyrepesztés megy. Bandcampről ingyen lehet vinni.
Ez is egy ilyen izé... hogyishívják... év lemeze vagy mi. Egy mázsás súlyokkal játszadozó komor rettenet. Egy végtelenített szalagra kívánkozó zenei kórokozó. Egy utolsó kívánságodat még épp hogy meghallgató apokaliptikus dörgedelem. Meg hasonló hülyeségek. Egy biztos: a Wailin Storms két királyi minialbum után megjelentetett első nagylemezén olyan meccseket rendez, mint például TSOL - noise rock, Danzig - hardcore, Murder City Devils - swamp/blues. De hiába, az állás mindig döntetlen, megváltást már csak a hirtelen halál hozhat.
A Kosmik Boogie Tribe legénysége The Good the Bad and the Zugly-, Lonely Kamel-, Backstreet Girls- és Mormones-tagokból áll. Zeneileg nagy gőzzel nyomatják a punkos rákenrót. Füleldoda:
A Nightbringeres Naas Alcameth sideprojektjeként indult Akhlys 2009-es első lemezén még ilyen ambientes cuccban utazott, de erre a lemezre már egy ütőssel kiegészülve "normális", csapdosós sötét US black metalt tol. A mostani lengyel/izlandi/francia színtér kedvelőinek is ajánlott. Ez is még tavaly tavaszi megjelenés.
Nordikus black metal némi korai Emperor hangulattal, hófüggöny hangzással, kozmikus télvicsorgó atmoszférával. 10 darabra limitált kazettán még 2014-ben kijött, az LP 2015 májusban, gondolom, az sem többezres példányban...
A frízföldi zenekar 2003 óta létezik, de csak most jutottak el az első LP-ig. A klasszikus skandináv alapokon nyugvó, de azt mai formában tálaló, jól összerakott lemez. Black metal kedvelőknek igen ajánlott, bár ők valószínűleg már rég összefutottak vele, mert lassan egy éve kint van.
Igazából azt sem tudtam hogy létezik még/újjáalakult ez a floridai straight edge metallic hardcore csapat, aztán a nyáron előkerült (számomra a semmiből) egy új lemez, és nagyon rendben van. Itt aztán nem tudok belekötni az egyik vesszőparipámba a lemezhosszba, 16 dal (köztük egy Zao feldolgozás) 20 perc, gyors, agresszív, jó.
Ez is bazdmeg, mi már! Mondjuk semmi extra, mondhatnám visszafogottan, csak a zseniális Distorted Pony Dorájának új zenekara. Bár talán ezt is feleslegesen írtam le, a Ponyt ugyanis mindenki leszarja mifelénk, de ha elárulom, hogy legmorcosabb pillanataikban akár a korai Swans erejével is képesek megidézni a holtakat, és hogy Justin Broadrick valamennyi körmére présgépet fektetnek, akkor talán 1-2 ember lesz olyan kedves a blogon, hogy komolyabban szemügyre veszi ezt a nemes szart.
Csodálatosan energikus megmutatkozása a punk rock léleknek egy austini trió kisujjából kirázva. Ez a tíz dal nagyjából azt a falat kenyeret jelentette a tavalyi évnek, amit az első Hot Snakes album az ezredfordulónak.
Irezumi 8 évvel első - azóta bőven klasszikussá érett - lemeze után idén újra itt van, és újfent elképeszt.
Egy csaj egy dobgéppel és egy basszusgitárral. Ennél lazább lemezt nem mostanában fogok ide kirakni. Mondjuk a szövegek lehúznak, és alapvetően nagyon súlyos hangulata van ennek az egésznek, de baszki, ez a lemez, kibaszottul cool - nincs jobb szó rá. Próbálj meg nem bólogatni rá. Amúgy az egész anyag pár perc, mivel a kis hölgy minden dala két percen belül véget ér. De ez így van rendjén, újra lehet hallgatni, aztán megint és megint.
Nem teljesen értem, hogy miként maradhat fű alatt ez a lemez. Kevesebb mint egy hónapja van kint, és még senki nem írt egy szót se róluk. Pedig lehetne mit. Valahol a slágeresebb Butthole Surfers, a Stardeath and White Dwarves, és a Brian Jonestown Massacre környékén van a dolog, de nem igazán szép dolog keresgetni a hatásokat esetükben, ugyanis ez egy kifejezetten sajátos anyag, egyéni hanggal, és bámulatos dalokkal. Ezek baszki akkora számok, annyira ihletett az egységük, annyira őszinte, tiszta és könnyed és csípőből jön és csak imádni lehet ezt a közel sem csapongó kreativitást. Elvarázsol ez a lemez, beszippant, és nem akarod, hogy vége legyen, de megmagyarázni sem tudod, hogy mi a helyzet.
Ez a három csajszi tavaly lerakta a Confettit, én meg azóta nem tudok betelni vele. Sokan sok zsánert próbáltak már rájuk húzni, én nem igazán érzem ezeket a próbálkozásokat értelmesnek, de nem is kell próbálkozni, csak meghallgatni, ahogy Erica, Erika, és Mandy fél óra alatt legyalul mindenkit maguk körül. Hibátlan, kemény, feszes, húzós, színes, eszelősen dögös és nevetségesen tökös lemez, ami talán valamiféle grunge, alter, talán noise-rock, talán más, de a faszom azokba, akik szerint ez a lemez nem lenyűgöző.
A már többször ajnározott Nearly Dead jelenleg a világ egyik legjobb együttese.
Idei munkájuk eddig egyértelműen az év lemeze.
Ez a sarlatán srác beszarat. Rideg, mégis bensőségessé váló '80-as évekbeli goth-darkwave szintipopja megtáncoltatja a sötét sarkokban gubbasztó lelkeket. Lüktet a gépdob, prüntyögnek a prüntyögők, cammog a homályos gitár, visszhangosan úszik a kiábrándult vokál, jégveremben épül a táncparkett, dekadens és melankolikus szörnyek ropják. A műfaj ismert, a hatások ismertek, de ez a kellemesen zajos, világvége-hangulatban előadott szuicid táncmulatság ettől még nem lesz kevésbé hatásos.
Zseniális lemez, minden hangjában ott darál a '80-as évek hardcore punkja. Én igazából nem igazán tudom eléggé díjazni, hogy végre van egy olyan együttes, akik a korai Hüsker Dü mellett a számomra szent és sérthetetlen Articles of Faith munkásságát (és úgy általában a Chicago punkot) is megidézik. Ha a Paranoid State harminc évvel ezelőtt adja ki ezt a lemezt, ma szekták verődnének köré és véres pogó-szertartások közepette imádnák.
Áldatlan, istentelen, mocsadék, áporodott és végtelenül nyers, rothadó hardcore punkkal vegyes szemétrock pusztítás. Elvássa a fogad, átkiabálja a koponyád, savat önt a szemedbe, megmérgez, te pedig csak léggitározol hülye fasz módjára, és fejbe kúrsz valakit egy sörösüveggel. Alapvetően kibaszott nagy rock and roll az egész, csak hát, csúnya, mint az állat.
Ezek a srácok szeretik a The Adolescents zenéjét, és szeretik a TSOL-t, ez bizonyos. És mivel én is, és ti is, ezért miért ne élvezhetnénk együtt ezt a baszott fasza, színtiszta Los Angeles-miliőt árasztó, nosztalgikus punk lemezt? Fergeteges anyag, amúgy.
Mezítlábas, kiakadt, egyszerű, és felemelően punk bemutatkozás. Haragos csaj kiabál jegesen dögös szintire, puffogó dobra, vaskos basszusra. De úgy, hogy legszívesebben tüntetést szerveznél valami ellen, táncolva, pogózva. Kurvára király.
Helló, Wipers! Helló, Red Dons és ilyesmik, figyeljetek! Itt egy újabb kitűnő együttes, aki a csecseteket szopja mély alázattal! Részemről ez a lemez úgy vadító, ahogy van. Pumpáló, dallamos, sötét, elképesztően sodor, nem lehet rá egy helyben maradni. Lenyűgöz és zokognom kell tőle. Élőben akarom látni őket. Én a helyükben rohadtul nem adnám ingyen ezt a lemezt.
Doomos psych'n'roll a ködös Albionból az arra fogékonyaknak,
a The Stooges, a Sabbath, az Electric Wizard nyomán.
Ha beütött, viheted a Bandcampről. Fácse.
Az elmúlt egy hét alatt mindenki begyűjtötte már aki akarta, de azért legyen itt. Annak, aki sosem hallott volna még róluk, a miheztartás végett itt a felállás:
Shane Embury - Guitars (Napalm Death)
Danny Herrera - Drums (Napalm Death)
Kevin Sharp - Vocals (ex-Brutal Truth)
Dan Lilker - Bass (Nuclear Assault, Brutal Truth)
John Cooke - Guitar (Corrupt Moral Altar, Vicious Bastard)
A borítóba hihetetlen kreatív energiákat öltek!
Még egy hardcore közeli zenekar amerikából (San Jose), akik a Boss HM-2-ben, és a skandináv alapokon nyugvó death metalban találták meg az üdvözülést. Nem annyira jó mint mondjuk a Skinfather, de azért teljesen jól, kellemesen hallgatható a cucc.
Pål Pot Pampariusék csillámporral meghintett szőrös segglukából kinőtt skandi punk-rock n' roll zenekar második lemeze, és noha Denim Demonjuk azért nincs, kraft az minimum duplája van bennük, mint az utolsó turbónegróban. Érdekes mód alig egy-két helyen bukkant fel a letöltőtérben, én 128-ason kívül még nem is találkoztam vele sehol.
Aki pedig hard rock helyett másra vágyik péntek este, az figyelje ki,
hogyan hajlítja meg maga körül a teret jazzt Zserbó néni.
Remélem emlékeztek még a vancouveri power trio három évvel ezelőtti bemutatkozó albumára, mert nagyon klassz volt (aki nem, annak Bandcamp). A második lemez ugyanolyan frankó lett: királyos road rock, beépített fuzzal. Fülelés:
Mert szeretni fogod.
A brit munkásosztály üdvöskéi 13 év után új sorlemezzel jelentkeztek nemrég.
