Káprázatos szintipop-debütálás. Egy gyengébb énekes és dalszerző simán hagyta volna uralkodni ezeket a dögös alapokat és tánctémákat, a fogós minimalista klub-klimpírozást, Russell viszont tudja, hogy minek hol a helye: az ének magabiztosan viszi a hátán az önmagában is ütősen pulzáló zenét. Az arc (hivatalosan "ők") hangja eszméletlen, és olyan dolgokat énekel, hogy Róisín Murphy és Florence Welch egymás kalapját emelik meg. Mivel fél órányi az egész, ezért volt, hogy naponta ötször meghallgattam.