Sosem rajongtam a folk metálért, és valójában az Apocalypse Orchestra sem sorolható ebbe az alstílusba. Ez a svéd banda valahogy mégis elérte azt, hogy középkori(as)ra hangszerelt doom metált nyomjon úgy, hogy még az én finnyás fülemnek is tetszetős legyen. Szóval egy próbafülelést szerintem mindenképpen megérdemelnek.
E heti sivatagi rocker bandánk a Blue Heron. Az arcok biztosan komálják a Sleepet és a Kyusst, de muzsikájukból kihallható némi Dirt-időszakbeli Alice In Chains is. Úgyhogy: mindent tudsz. Szálljon messzire a basszusgitár mélyből búgó, homokdűnéket megmozgató hangja!
A francia Ash Twin Project hölgy hangszobrásszal az élén proggerkedő, dallamos post-metalt játszik. Amivel persze képesek átcsúszni a post-rock térfelére is, ezt viszont nem zavaróan teszik. Szövegeik költőiek és összetettek, és bár a metálzene nem pont erről szól, azért érdemes őket tanulmányozni. Bemutatkozó albumnak a Tales nagyon is frankó.
Öt év után megérkezett az új Pharaoh Overlord nagylemez. Krautikus, robotikus, avantgardicus. Gitáron közreműködik: Aaron Turner. Csekira:
A Witch Zambia szülötte, és bő fél évszázad alatt a Sogolo a kilencedik nagylemezük. Muzsikájukban keveredik egymással a helyi ún. zamrock, az afrikai funk és némi savas rock is. Önmagában is megállja a helyét fülelnivalóként, de egyúttal nyár esti zenés mulatságok aláfestéséhez is remek.
A birminghami Margarita Witch Cult ködös, misztikus és doom-os, de egyúttal tükörbenevetős önkifigurázós pszichedelikus proto-sztóner metáljával kellemes szórakozást kínál a trió muzsikáját fülelőknek.
A szintén brit King Witch énekesnős doom metált játszik, Laura Donnely orgánumából én kihallom nemcsak Janis Joplint, de Ann Wilsont (Heart) és kicsit Chris Cornellt is. A zene alapból Sabbathista, de van benne némi Candlemass-esség is.
Robin Trower blues rock gitáros, aki hajdanában a hatvanas évek második felében a Procol Harum-ban nyűtte a hathúrost. 1973 óta ad ki szólólemezeket, melyek sorában legújabb munkája a frankón sikerült Come and Find Me. Semmi bonyolítás, inkább az érzés, mintsem a technikázás a jellemző a dalaira.
A brit Wytch Hazel a hetvenes évek nagyívű amerikai hard rockját és proto-metálját, valamint a nyolcvanas évek kemény fémének brit újhullámát alapul véve alkotta meg ötödik nagylemezét. A Lamentations elkerüli a retróságot, de felpörgeti a bő negyven évvel ezelőtti rokkmetál életérzést. Nagy jóság:
A Vourukasha egy erős, a tavalyi posztok közül kimaradt album. Pedig szeretjük a norvég Bismarckot, ráadásul ez a nagylemez szerintem jobban sikerült, mint elődje, a 2020-as Oneiromancer. And sludge doom for all!
Ez egy nagyon frankó koncertfelvétel. Másrészt mai hír volt, hogy hamarosan lesz új NIN kislemez, ami örvendetes dolog. Hallgatózni tessenek: 26 dal, pár perc híján 2 órányi fülelnivalóval.
A Causa Sui legújabb dalcsokra is megérkezett.
Az ausztrál Goat Shaman zenéjében a sztoner doom és a sludge metal csúszik egybe. Ez alapból felér egy erős fejbeveréssel, a nyári melegben pedig mindez hatványozottan érvényes a lassan lopakodó, alattomosan magukhoz húzó dalaikra.
Az amerikai Tonguecuttert hallgatva olyan érzésed támad, mintha
az Unsane és a Melvins szerelemgyermekével találkoznál.
A Cryptosis öt éve létező holland banda, és a Celestial Death a második nagylemezük. Mindez onnantól lesz érdekes, hogy a trió zenéje szintetizátoros/mellotronos alapokon nyugvó, a thrasht, a death-et és a blacket szinte a kilencvenes évek nagyjaival egyező módon egymásba olvasztó ötvözet, amire a hasonló zúzdák hívei azonnal felkapják majd a fejüket. Én legalább is úgy felkaptam, hogy majdnem a plafon adta a másikat. Az év végi listák erősen várományos korongja.
Hat éve jelent meg az előző Woodhawk nagylemez (Violent Nature), ami alatt nagyot változott a világ. A kanadai trió harmadik albuma - Marie Wilson billentyűssel megtámogatva - viszont a papírformának megfelelően az eddigi legjobb munkájuk. Semmi nyögve nyelés, csak frankó, a hetvenes évek blues rockjában és hard rockjában gyökerező, sivatagias rákenrót tolnak bő ötven percben. Saját műfajában eddig az idei év egyik legjobbja.
Az Ukandanz zenészei etióp és francia arcok. Nagyszerű jazz muzsikájuk abszolút ismeretlen lenne előttem, ha nem jött volna szembe a neten War Pigs-átdolgozásuk. Ami egyrészt a maga nemében totálisan egyedi, másrészt nekem rögtön fülbe ragadós. Igaz, hogy 27 percével az Evil Plan inkább EP, mint nagylemez hosszúságú, de sebaj.
Van új Domkraft album is, ami csak idézőjelesen új: a tíz éve megjelent cím nélküli EP-jüket turbózták fel két, mostanáig kiadatlan számmal. Füleldoda:
Közel húsz év után ismét van új Fishbone nagylemez! Zeneileg hozzák önmagukat: a dalok a ska-funk-punk tengelyen mozognak, de náluk ez az általános ügymenet. Egyelőre tetszetős.
A berlini SBE öt éve sajnos oszlásra adta a fejét. Most viszont hat szerzeménnyel egyetemben itt van tőlük egy frankó válogatás, ami a 2008-as promo demo két dalával indít (Singata Mystic Queen, illetve Double Freedom).
Ha volna ilyen, a Tropical Fuck Storm dobogós helyezést érne el a (hülye) bandanevek versenyében. Az ausztrál négyesfogat ehelyett Fradi-leves jellegű zenei megfogalmazásaival támad. Egy kritikában a "chaotic blues rock" cimkét aggatták rájuk, ami annyiban igaz, hogy avant-punk módon közelítik meg a világ dolgait, és dalaikban kézen fogva táncol egymással a noise rock, az art punk, a kísérletezés, és a post-bármi. Vagy gyorsan az agyadra mennek, vagy revelációként hatnak rád - köztes állapot nem nagyon van náluk.
Öt éve létezik a skót Beneath a Steel Sky, és a Cleave a második nagylemezük. Post-rock és post-metal keveréke a zenéjük lényege, az inkább rockos részek frankó melankóliásak, az inkább metálosak pedig megdörrennek jól, a lá Bossk. Nem rengeti meg a rokkmetál világát, de hőhullám idején kiválóan csillapítja a "szétrobbanó fej" érzetet.
Ha már szóba került a FB-csoportban, és emellett pár értő hallgatás után kifejezetten tetszik, akkor legyen ez a 40 éve alkotó svájci The Young Gods első posztja. Ipari termelés hangjaiért lelkesedők, szevasztok!
A portlandi Ravine bemutatkozó albumának ott van a helye minden sludge rajongó gyűjteményében. Súlyos és varacskos, egy ütős mélyfúráshoz irgalmatlanul ajánlott.
Brit tudósok szerint az afrobeat lüktetése hatékony gyógyír a hőhullám ellen. A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg posztolóját és fülészét!
A Rivers of Nihil haláli progger metálja szépen fénylik kicsivel a nyári napforduló után.
Avagy: az újrakezdés szépségei.
Charlie bácsival a Ben Harperral közös albumok kapcsán találkoztunk korábban. Most viszont itt van vadiúj nagylemeze, amelyen egyedül tolja a bluest. Ami így is kiváló.
Faszányos, több al-alműfaji elemet remekül ötvöző bemutatkozó nagylemez érkezett Norvégből. A Feversea alapvetően post-metalt játszik, amit ügyesen dúsít black, progger és sludge elemekkel. Nagyon ígéretes kezdés. Hallgatózni ér:
Híre ment Indianában, hogy népszerű lett a The Southern posztja az IWRYB!-n. Úgyhogy gyorsan megjelentették a második részt is.
Három dal, másfél órás játékidő, a csillagközi térbe eljuttató jammelés: ez az Øresund Space Collective legutóbbi albumának lényege. Ha mostanáig bírtad őket, akkor fejben ez is messzire fog repíteni.
Cave Sermon néven a Melbourne-i Charlie Park alkot, a Fragile Wings pedig a harmadik nagylemeze. A hattételes, negyven perc hosszú hanganyag kiváló, progresszív felhangokkal, kicsit haláli témákkal is operáló post-metalt rejt. Megtalálható bennük minden, ami egy poszt-metallernek kedvence, a nihilsta gyepálástól kezdve a merengő szomorkodással bezárólag. Gyanúsan nagyon frankó.
Az új Morcheeba nagylemez olyan, mint amikor régen minden jobb volt. Downtempo, trip hop és elektronika keveredik Skye mézédes dallamiaval a dalokban. Mondjuk ha nem is a Big Calm, hanem helyette inkább a Charango jut róla az eszembe, azért az rendben van. Hallgatni jóság:
Az okkal és méltán elfeledett 2020-as Black Metal album után a svéd Witchcraft visszatért ahhoz a formulához, amelyhez a leginkább ért. Az Idag nagyszerű okkult-pszichotikus doom rockot tartalmaz. Kántálj te is velük az októberes tavaszban!
Jóféle hard/heavy blues rockban utazik az indianai The Cold Stares, és muzsikájuk inspirálói olyan bandák voltak, mint az AC/DC, a Cream, vagy a Peter Green-es Fleetwood Mac. Egyszerű, két lábbal a földön álló zenészek nagy élvezettel kedvenc stílusukat játsszák. Ez ennyi.
Hét év után tér vissza egy négyszámos EP-vel a kanadai Tunguska Mammoth, és továbbra is azt művelik, amihez a legjobban értenek. Tempós sztóner mötál a zenei megközelítés cimkéje, ebből már mindenki sejti, hogy a dalok a montreali sivatag mélyén születtek meg.
