A flamand Slow Crush alapvetően shoegaze-ban utazik. De a képlet nem ennyire egyszerű: a női énekkel felvértezett négyesfogat a doomgaze és az alternatív metál térfelére is áttéved kicsit. Így már nemcsak egyéni a zenéjük, hanem ellenállhatatlanul húz az albumvégi katarzis felé. Modern shoegaze is alive and well.
Adrian Sherwood (as On-U Sound himself) jelen korongjával két, nemrég eltávozott zenésztársának, Mark Stewart énekesnek és Keith LeBlanc dobosnak állít emléket. Teszi mindezt úgy, hogy cseppet sem gyászos hangulatú a The Collapse of Everything, hanem zeneileg a szokásos műfaji sokszínűség van jelen: az alap a dub/reggae, van némi trip hop, de feltűnnek veszett jó fúvosok is. A basszus végig Doug Wimbish (Living Colour) keze munkáját dícséri, emellett Brian Eno vendégeskedik a The Well is Poisonedben, a Speghetti Best Western című dalt pedig akár Ennio Morricone is írhatta volna. Dubbereknek bejövős lesz.
A michigani La Dispute első lemeze, a hosszú című Somewhere at the Bottom of the River Between Vega and Altair annak idején hosszú hónapokra beragadt a lejátszómba. Bár eddig még csak kiváló albumaik jelentek meg, most a hatodik korong kapcsán érzem ugyanazt az izgalmat, mint a debütlemeznél. Fülelni muszáj:
A főníciai Ba'al istent az egyiptomi Hórusszal azonosították, emellett alakja megjelenik a a héber Bibliában is, ahol Jahve ellenfeleként írták le. A sheffieldi Ba'al muzsikája ennek megfelelően nem toalettpapírral gurigázik: a post-metal az alap, amit hol a dallamos feketefém, hol pedig a bűzös kipárolgásokkal fertőző sludge felé hajlítanak el. Arra biztosan mérget vehetsz, hogy a brit banda dalait nem játssza a Sláger Rádió.
A borító tükrözi a zenét: pokoli forróság és belassultság, ami közben a torokodat fojtogató üvöltés is bennragad a tüdődben. A Hell olyan bandákkal együtt igyekszik a külső és belső végtelen feltérképezésére, mint az Indian, a Primitive Man vagy a Grief. A lassan őrületbe kergető letargiát pedig a sludge, a doom és a drone hangjaival öntötték dalokba, illetve a segítségükkel alkalmazzák a hallgató idegzetén.
Élőben rögzített avant-free-jazz-rock mészárlást bírod?
Megkésve bár, de törve nem: itt van az új The Haunted korong. Az a legszebb az egészben, hogy a Songs of Last Resort a legjobb lemezeik egyike lett. Ehune fülelde:
Az a jó az online zenekutatásban, hogy előbb-utóbb mindig szembejön egy olyan banda, amelyik az ismert alapanyagokból és bevett fogásokból olyasvalamit kavar ki, amilyen végeredményt még sosem hallottam - ilyen a svájci Arkhaaik második albuma is. Ha létezne olyan, hogy bronzkori metál, akkor az ilyen lenne. Lendületes, feszes, barbár módon koponyarepesztő és vérfröccsentő.
Kicsit régebben, 2021-ben találkoztunk utoljára az amerikai Borrachoval. Azóta volt '23-ban is egy korongjuk, az eleddig poszttalan Blurring the Lines of Reality, és most itt van az új albumuk. Lehet hallgatózni:
Megérkezett az új Sinsaenum nagylemez. A Csihar Attila és Sean Zatorsky által vezetett extrém metál szupercsapat királyos dalokat hozott össze a harmadik hanganyagra. Feketés halált kedvelők, szevasztok!
A folyton változó nevű Osees ismét nagyot alkotott. Az Abominationnel valószínűleg találkozni fogunk a 2025-ös év végi listákon.
Sosem rajongtam a folk metálért, és valójában az Apocalypse Orchestra sem sorolható ebbe az alstílusba. Ez a svéd banda valahogy mégis elérte azt, hogy középkori(as)ra hangszerelt doom metált nyomjon úgy, hogy még az én finnyás fülemnek is tetszetős legyen. Szóval egy próbafülelést szerintem mindenképpen megérdemelnek.
E heti sivatagi rocker bandánk a Blue Heron. Az arcok biztosan komálják a Sleepet és a Kyusst, de muzsikájukból kihallható némi Dirt-időszakbeli Alice In Chains is. Úgyhogy: mindent tudsz. Szálljon messzire a basszusgitár mélyből búgó, homokdűnéket megmozgató hangja!
A francia Ash Twin Project hölgy hangszobrásszal az élén proggerkedő, dallamos post-metalt játszik. Amivel persze képesek átcsúszni a post-rock térfelére is, ezt viszont nem zavaróan teszik. Szövegeik költőiek és összetettek, és bár a metálzene nem pont erről szól, azért érdemes őket tanulmányozni. Bemutatkozó albumnak a Tales nagyon is frankó.
Öt év után megérkezett az új Pharaoh Overlord nagylemez. Krautikus, robotikus, avantgardicus. Gitáron közreműködik: Aaron Turner. Csekira:
A Witch Zambia szülötte, és bő fél évszázad alatt a Sogolo a kilencedik nagylemezük. Muzsikájukban keveredik egymással a helyi ún. zamrock, az afrikai funk és némi savas rock is. Önmagában is megállja a helyét fülelnivalóként, de egyúttal nyár esti zenés mulatságok aláfestéséhez is remek.
A birminghami Margarita Witch Cult ködös, misztikus és doom-os, de egyúttal tükörbenevetős önkifigurázós pszichedelikus proto-sztóner metáljával kellemes szórakozást kínál a trió muzsikáját fülelőknek.
A szintén brit King Witch énekesnős doom metált játszik, Laura Donnely orgánumából én kihallom nemcsak Janis Joplint, de Ann Wilsont (Heart) és kicsit Chris Cornellt is. A zene alapból Sabbathista, de van benne némi Candlemass-esség is.
Robin Trower blues rock gitáros, aki hajdanában a hatvanas évek második felében a Procol Harum-ban nyűtte a hathúrost. 1973 óta ad ki szólólemezeket, melyek sorában legújabb munkája a frankón sikerült Come and Find Me. Semmi bonyolítás, inkább az érzés, mintsem a technikázás a jellemző a dalaira.
A brit Wytch Hazel a hetvenes évek nagyívű amerikai hard rockját és proto-metálját, valamint a nyolcvanas évek kemény fémének brit újhullámát alapul véve alkotta meg ötödik nagylemezét. A Lamentations elkerüli a retróságot, de felpörgeti a bő negyven évvel ezelőtti rokkmetál életérzést. Nagy jóság:
A Vourukasha egy erős, a tavalyi posztok közül kimaradt album. Pedig szeretjük a norvég Bismarckot, ráadásul ez a nagylemez szerintem jobban sikerült, mint elődje, a 2020-as Oneiromancer. And sludge doom for all!
Ez egy nagyon frankó koncertfelvétel. Másrészt mai hír volt, hogy hamarosan lesz új NIN kislemez, ami örvendetes dolog. Hallgatózni tessenek: 26 dal, pár perc híján 2 órányi fülelnivalóval.
A Causa Sui legújabb dalcsokra is megérkezett.
Az ausztrál Goat Shaman zenéjében a sztoner doom és a sludge metal csúszik egybe. Ez alapból felér egy erős fejbeveréssel, a nyári melegben pedig mindez hatványozottan érvényes a lassan lopakodó, alattomosan magukhoz húzó dalaikra.
Az amerikai Tonguecuttert hallgatva olyan érzésed támad, mintha
az Unsane és a Melvins szerelemgyermekével találkoznál.
A Cryptosis öt éve létező holland banda, és a Celestial Death a második nagylemezük. Mindez onnantól lesz érdekes, hogy a trió zenéje szintetizátoros/mellotronos alapokon nyugvó, a thrasht, a death-et és a blacket szinte a kilencvenes évek nagyjaival egyező módon egymásba olvasztó ötvözet, amire a hasonló zúzdák hívei azonnal felkapják majd a fejüket. Én legalább is úgy felkaptam, hogy majdnem a plafon adta a másikat. Az év végi listák erősen várományos korongja.
Hat éve jelent meg az előző Woodhawk nagylemez (Violent Nature), ami alatt nagyot változott a világ. A kanadai trió harmadik albuma - Marie Wilson billentyűssel megtámogatva - viszont a papírformának megfelelően az eddigi legjobb munkájuk. Semmi nyögve nyelés, csak frankó, a hetvenes évek blues rockjában és hard rockjában gyökerező, sivatagias rákenrót tolnak bő ötven percben. Saját műfajában eddig az idei év egyik legjobbja.
Az Ukandanz zenészei etióp és francia arcok. Nagyszerű jazz muzsikájuk abszolút ismeretlen lenne előttem, ha nem jött volna szembe a neten War Pigs-átdolgozásuk. Ami egyrészt a maga nemében totálisan egyedi, másrészt nekem rögtön fülbe ragadós. Igaz, hogy 27 percével az Evil Plan inkább EP, mint nagylemez hosszúságú, de sebaj.
Van új Domkraft album is, ami csak idézőjelesen új: a tíz éve megjelent cím nélküli EP-jüket turbózták fel két, mostanáig kiadatlan számmal. Füleldoda:
Közel húsz év után ismét van új Fishbone nagylemez! Zeneileg hozzák önmagukat: a dalok a ska-funk-punk tengelyen mozognak, de náluk ez az általános ügymenet. Egyelőre tetszetős.
