Részemről ez az év lemeze, nem mintha ez bármit jelentene.  Aki a májusi megjelenése óta nem futott még bele, és érdekli a dolog, attól csak annyit kérek, hogy ne faszoskodjon belekattogtatással meg beletekeréssel, hanem sötétítsen be, indítsa el, és ülje vagy feküdje végig, lehetőleg…

Lényegében egy új Cherubs-lemez, csak nem Cherubs-tagok csinálták. Ez nyilván egyszerre túlzás és leegyszerűsítése a dolognak, az Exhalants nevetségesen király első lemeze ennél többet érdemelne, hiszen több is van benne, de legyen elég is ennyi ajánlónak. Nagyon nem semmi.  exhalants by…

Öt év után jelent meg idén a Tile új lemeze. Dörgedelmes, mocsárból felcsobogó, nehéz noise-rock szarság lett, üvöltő fiatalemberrel, üvöltő gitárral és basszusgitárral, üvöltő dobbal, üvöltő hallgatóval. Szemtelen, vicces, kegyetlenül dózeroló, verekedős, büszke és kankós nyamvadt rockzene azoknak,…

A Sub Pop idei legnagyobb dobása valószínűleg az ausztrál Deaf Wish legújabb lemeze volt. A Lithium Zion mesteri, és nem csak azért, mert ott figyel rajta az egyik kedvenc idei számom, ami ez: Fasza, mi? Az egész lemez az, akárcsak a korábbi, szintén a Sub Popnál megjelent Pain. Van bennük egy…

Ha esetleg az év utolsó napján hallanád először a belga Youff kikúrt kemény első nagylemezét, akkor boldog új évet hozzá. Annyira vadmalac és kegyetlen és mérgező és erőszakos mély nihil az egész, hogy egy goromba vicsorral az arcodon és egy kurva nagy monoklival a szemed alatt fogod átfingani magad…

Az idei Tongue Party az eddigi legjobb Tongue Party, pedig aztán ők eddig nem hibáztak. De ez valami irdatlanul recseg és zúz és anyázik és lazán lerúgja a fejed. Óriási riffek, prés, velőtrázó pszichózis, nagyon harapós gitár, óbégatás, furcsa dalok tonnányi szarral, nyers és ganés csontrepesztés…

Dalmát, albán, olasz, görög négy jó barát, együtt fúj és issza borát: a talján BandAdriatica legalább négy nemzet, és ki tudja hány tájegység zenéjét ötvözi egymással. A végeredmény frankó fúziós talpalávaló, amibe azért nyugisabb hangulatok is belekeveredtek. Szilveszteri elhajláshoz tökéletes.…

Lenyűgöző lemez. Agyonvág, akárhányszor megyek neki. Olyan, mintha a korai Pixies, a Sonic Youth és a Cranes bámulna bele az esti nagyvárosi fényekbe. Noise-rock, post-punk és shoegaze gyönyörű, zavarba ejtő, cefetül mélybe rántó csodás és érezhetően teljesen őszinte és zsigerből kibuggyanó…

Maria Uzor és Gemma Cullingford duója egy pár éve már létezik, de csak idén jöttek ki első nagylemezükkel, amit faszán szarrá is hallgattam. Fél órányi sötét, hipnotikus, tiszta, ízléses, elegáns, addiktív, laza és igencsak menő basszus- és szintiorientált brit club dance tagló beszarás énekkel,…

Száz százalékos klasszikus noise-rock, 2018 egyik rejtett kis gyöngye, disznók elé szórva. Egyébként, most komolyan, ilyen névvel lehetne más zenét játszani? Nem. Szétveti a bizarr és nyers és ösztönszerű izmos pulzálás, pörög és vicces és büdös és kemény, igazából megjelenhetett volna 30 évvel…

Ez is egy nagyszerű 2018-as lemez, hiba lenne 2019-ben hallani először. Dühös, frusztrált, feszült és melankolikus artisztikus és lecsiszolt post-punk, nagyon nyomott hangulattal, áldott monotóniával, nyekergéssel, puffogással és transzlüktetéssel, nagyon megírt és szépen, katarzisoktól megfosztva…