A Terminal Cheesecake az egyik legdrogosabb és legnagyszerűbb olyan zenekar, akik Nagy-Britannia levegőjét rontották a '80-as évek végétől a '90-es évek közepéig. Olyan együtteseket segítettek ki ők (és viszont) mint a Godflesh, a Gallon Drunk, a God, a Skullflower, de a tengerentúlon is élvezték a legnagyobbak szeretetét, együtt tolták a White Zombie-val, a Pronggal, és így tovább. Ennek ellenére talán kevesebben ismerik őket, ami totális szégyen. Mondjuk a Terminal Cheesecake jóval kevesebb (semmi) kompromisszumot kötött a zenéjével, mint a fentiek (akik szintén keveset), és ebből kifolyólag voltak olyan kibaszottul kegyetlenek, és mindennél mérgezőbbek, eredetibbek. Zenei határok nélkül léteztek, azt csináltak amit akartak. Persze ebből még következhetne valami szemét is, de a Terminal Cheesecake korának egyik legzseniálisabb társasága volt, a legnyitottabb, a legzeneibb, a leggyönyörűbb. Sokáig tudnám még szopni a faszukat, mivel az én fejem mindig szilánkosra robbantják, de inkább a lényegre térek.

De előtte megjegyzem még itt, hogy az együttes egyik góréja, Gordon Watson szerepelt már nálunk brutális, Distorminal Deadwax nevű tavalyi projectjével. Nézzetek rá, ha még nem tettétek. 

Na, akkor lapozzatok befelé.

Johnny Town-Mouse

A Terminal Cheesecake egyfajta kíméletlen, indusztriális zajból érlelte ki sajátos világát. A Johnny Town-Mouse korának legembertelenebb lemeze volt, húsba vágó zajokkal, őrületbe hajszoló hangmintákkal, kollázstechnikával összebaszott végtelennek tűnő, kétes katarzisokba repítő, végtelenül örömteli káosz. Szarrátép, kiforgat a testedből, az agyad a seggedbe túrja, és közben olyan monoton riff-lüktetésekkel és kőkemény dobgép-ütemekkel tart egy helyben, hogy ezt a semmiből épített apokalipszist bólogatva, és szigorúan összehúzott ajkakkal szemléled. Remekmű.

V.C.L.

A V.C.L. (Valium Chicken Leg) sokkal egyirányúbbnak tűnik, talán több az indusztriális szaggatás és húzás, de ez csak a felszín. Már itt feltűnik a rettenetes gitárzajba és sampler-felhőbe oltott deviáns dub, a rohadtul rémes bad trip pszichedelia véget nem érő hullámzása, a tompa és monoton dallamkezdemények felemelővé tétele, a szinte krautrock-jelleggel zakatoló zajos és szétmosott, mégis kurva kemény és dögös ütemek és témák. Ezen a lemezen van minden idők egyik legfaszább Flipper feldolgozása is. A V.C.L. ugyan tisztábban rúgja a punk és a rock dolgokat, mégis egy olyan közegbe van mindez beoltva, amiből csak és kizárólag a drog hatalma terjeng a hallgató nagyokat bólintó, szénné szédített feje körül. Egészen nagyszerű.

Angels in Pigtails

Az Angels in Pigtails a legtompább, leghalálosabban megszólaló lemezük, olyan mintha egy kripta pincéjének a hűtőházából szólna. Kifejezetten sokkoló hangulatú lemez. A dub visszhangosított, mélyről bugyborékoló miliőjét szembesítik a rémálmok kábulatával, a katartikusságig emelt ének és gitárdallamok pedig  torz és bizarr formájukban is nevetségesen hipnotikusak. A néhol felbukkanó, széterőszakolt pszichedelikus rock, punk, és indusztriális formulák belefulladni látszanak a nyomorult és lebegős drone- és effektzajba, mégis a nyomukban ott lohol kurva nagy fejrázások és tánclépések árnyékában maga a hallgató. Brutálisan szétcuccozott, rettentően fogós, mégis zsigeri taszításokkal teli lemez, ami sokak szerint a legjobbjuk. Nagyon súlyos élmény egy sötét szobában, félhangosan.

Pearlesque Kings of The Jewmost

A Pearlesque Kings of The Jewmost talán a kedvenc lemezem tőlük, de ezt csak félve merem állítani. Ezen a lemezen egyrészt minden megvan, amit eddig csináltak (komolyan), másrészt viszont sokkal hipnotikusabb, és monotonabb. Ez a lemez a kábítószeres zenék egyik legkiemelkedőbb példánya. Zajos, torz, totálisan szétlőtt, kemény gépdob-döglettel vezetett, magáról megfeledkező transzállapot. Olyan, mintha egy savkómában fekvő punk hasracsapott mantrákat ordítana a halálos ágyán. Az első szám felénél általában már a zoknimat szagolom, a lemez végére a saját arcomat. Messzemenőkig zseniális.

King of All Spaceheads

A King of All Spaceheads az utolsó nagylemezük, és semmi jele nincs itt annak, hogy kimerültek volna, vagy bármi ilyen szarság. Újra dalosabbnak tűnnek a dalok, újra előtérbe kerül a dub (megelőlegezvén az együttes tagjainak Terminal Cheesecake utáni projectjét, a számomra fellelhetetlen Bud Alzirt), de sokszor már letisztultabb formában, kevesebb zajjal, több ezer irányban elbambuló összefüggéstelen kongással. Ez a lemez mormolja a lehúzós és felemelő szóbuborékjait, lassan forgatja a fejét a még lassabb lehetőségek felé, búgja a riffeket, aztán elfelejti őket egy-két felbukkanó őrült és ijesztő témaáradatban, melyekben mintha több szerephez jutnának a folk-hangszerek és hangmintáik. Nem mondanám hattyúdalnak, sem tipikus utolsó lemeznek, a Terminal Cheesecake nem csinált semmi tipikusat. A King of All Spaceheads is egy tőröl metszett Terminal Cheesecake lemez, és mint olyan sokadik hallgatásra is elképesztő meglepetésekkel szolgál, irtózatos elterelése az egyenes gondolatoknak.