Dögletes egy lemez ez. Dühös, kifakad, ocsmány és nehéz minden mozdulata, mindezt ráadásul teszi meglepő méretű aggyal. Zsánereket és zsánerszerűségeket lehet hajigálni: noise-rock, noise-punk, post-hardcore, hardcore-punk, grunge, mifasz. Ha így most jó és tudjátok, hogy mi van, akkor király. A csaj, aki üvölt, tulajdonképpen David Yow, a zene pedig a lehető legszebben idézi a Karpot, a Harkonent, a korai Mastodont, a The Jesus Lizardot, és minden ilyesmit. Mégis, van saját hangjuk, saját - kifejezetten szédítő - dalszerkezeteik, saját baszott nagy témáik, amik zavarba fognak hozni, miközben folyamatosan rúgják a randa arcod. A dalszövegeik parádésak, szaxofon pedig van, de csak kicsit. Akad még egy kislemezem tőlük, de csak kérésre.