A The Last (meg persze a Urinals és a 100 Flowers) után lett Trotsky Icepick. Aki a The Last-ot szereti, az a Trotsky Icepick popcsodáját is eszi, kéz a kézben jár a kettő. Ugyan a Trotsky Icepick soraiban annyi csere volt az évek alatt, hogy azt követni is nehéz volt, a zenéjük majdhogynem végig hű maradt a koncepcióhoz: felfedező kedvű, játékos, önfeledő és dinamikus pop-rockot játszani punk háttérrel. A különbség az előzményekhez képest - nagyon általánosítva - talán annyi, hogy a Trotsky Icepick még jobban elkezdett húzni az arthouse felé, több színt és több teret hódított el magának innen-onnan, és kevésbé nyers megközelítésben tálalták a kitűnő dallamokkal, feszes és energikus habitussal, keserédes dalszövegekkel kerekedő nagybetűs dalaikat. Aki kajálja az SST pop-rock és pop-punk nagyságait, és esetleg nem keni őket, az menjen rá, mert a színtér legterjedelmesebb életművű popperjeiként mindenképp megérdemlik.
Poison Summer
Mint minden első lemez, ez is mestermű, és kurva nagy klasszikus. A Trotsky Icepick beszarás nyitódalokat tudott írni, de a The Gaslight mindenképp az egyik legnagyobb szerzeményük (lásd fent). Szárazabb, punkabb megszólalású és hangvételű anyag, mint a későbbiek, ezért pedig szeretni kell ezerrel.
Baby
A doboscsere (itt a The Last ütőse veri) elvitte az art-pop progressziót egy kissé keményvonalasabb, túrázósabb irányba, de ez csak a sokadik hallgatásra érződik. Sokan jobban szeretik, mint az első lemezt, és bizony a Baby-nek csak érdeme van. Akkora himnikus pop-beöntés, hogy arra csak emlékezni lehet. Ez például mekkora már.
El Kabong
Ezt a lemezt szokás a legkevésbé szeretni tőlük, de én azt mondom, kussoljatok, amíg meg nem hallgattátok párszor. Az új vokállal semmi baj nincs, sőt. A hangzás és a megközelítés a Baby-vel rímel, és bizony ezen a lemezen is vannak olyan dalok, amiktől az a pár jellegtelenebb nóta is értelmet nyer. Nekem ez például örök kedvencem.
The Ultraviolet Catastrophe
Kevésbé széttartó és hullámzó itt a muzsika, de ennek ellenére nem tudok nagyon lelkesedni ezért a lemezért. Sok a vendégzenész, a játékos hangszerelések pedig kicsit néha túlcsicsázzák a dalokat.
Carpetbomb the Riff
Oké, a borítón kicsit agyalhattak volna még, de a zenén többet már nem lehetett volna gondolkodni, mivel ez a lemez annyira patent. A legenergikusabb power pop anyaguk, tele művi, előremutató, érzékeny, és gógyis megmozdulással, és feltekert post-punk bugival. Egyébként olyan a line-up itt, amiből szart aligha lehetett volna kihozni.
Hot Pop Hello
Gyűjteményes lemez, kihagyott, újrázott, ritka dalokkal. Aki szereti őket, annak álom ez.
