Hogy szólna a Calexico vagy a Friends of Dean Martinez, ha talján földön, az európai kultúrától megmámorosodva alkotna? Ebből a kérdésből kiindulva is rá lehet hangolódni a Ronin zenéjére, mert az egyébként abszolút saját hanggal bíró olasz együttes dalaiban is hasonló izzású tűz munkálkodik, ami éppúgy melegíti a hallgató lelkét, mint amennyire perzseli a szívét - akárcsak a fent említett két formáció esetében. A zenekar agyát, Bruno Dorellát a magyar közönség jól ismerheti, hiszen többször megfordult már nálunk az OvO tagjaként, itt azonban egy olyan világot tár elénk, amely fényévekre van az OvO noise/doom/boszorkánypunkjától. A spagettiwesternes gitároktól kezdve a tüzes ritmusokon, európai folk hatásokon és egy roppant egészséges post-rock megközelítésen át valami egészen különleges, Badalamenti és Morricone munkáit idéző filmzeneiségig bezárólag itt minden egyetlen dologról, mégpedig a zene szeretetéről szól. Ezt jobbára instrumentális szerzeményekben szeretik kifejezni, de amikor nem, akkor egy ártatlan női énekhangot hívnak segítségül. Ihletett muzsika, fészket rak az ember lelkébe, és ez tavalyi lemezükre fokozottan érvényes.

Élőben nyilván még hatásosabb lehet a produkció, hogy ez tényleg így van-e, arról meggyőződhetünk február 5-én.