A svéd néplélek szónikus megnyilatkozásait több klasszikus irányból jól ismerjük már, melyek mellett megközelítően olyan erős az a javarészt a térség határain belül népszerű gitáralapú, sajátos dallamvilágú (az egyszerűség kedvéért csak) pop színtér, aminek hallgatóságát nem feltétlenül jellemzi a széleskörű nemzetközi beavatottság, pedig elég könnyen kialakulhat a függőség az arra fogékonyaknál. A Hurula albumon föllelkesülve éreztem érdemesnek ennek a világnak a gyökerei felé ásni.
A ‘90-ben alakult Kent önmagát Svédország legnagyobb rockzenekaraként definiálja. Ha ez talán túlzás is, karrierjük, tizenegy szép műfaji fejlődési ívet rajzoló albumuk és népszerűségük mindenképpen indokol egy előkelő pozíciót. 1995-ös első, különösebb visszhang nélküli albumuk, valamint az album végére bónuszként odapakolt korai demófelvételeik (még eltérő nevek alatt /Jones och Giftet, Havsänglar/ publikálva) még zajos, magával ragadó, kamaszos gitárzene túláradó érzelmekkel, a későbbiekben jellemző profizmusnak még csak ígéretével.
Megveszekedett rajongóként igényre további albumokat is ajánlok, mert érdemes.
