Most, hogy kijött a harminc év után (!) újraformálódott Pigbag új nagylemeze, végre ki is rakom őket. Egy ideje volt ilyen szándékom. A Pigbag egy kibaszott legenda. Akkora zene, hogy fel sem dolgozhatod. 1980 és 1983 között működtek első körben, aztán nem olyan régen egy részben új line-uppal újrakezdték. Most nem szeretnék belemenni abba, hogy kik- és honnan és milyen váltásban alkották a zenekart, de azt jó tudni, hogy Simon Underwood a zseniális The Pop Group-ból is tolta itt.

Első lemezük a sikeresebb, slágerlistás dalokkal, őserejű, ösztönös seggrázatással. Alapvetően a zene ünnepe az egész, és kurvára nem fogom felsorolni, hogy milyen műfajokat olvasztanak be egy csak háttérként jelenlevő punk kontextusba, de a lényeg az, hogy aki szereti rázni, az erre a mestermunkára fogja. Olyan szintű örömködés és önfeledés van itt, olyan kreativitás és zenei gógyi, hogy az tarthatatlan. Amúgy ahhoz képest, hogy megírták az egyik legbugisabb brit focistadion- és táncparketthimnuszt, nem is voltak túl ismertek, és a második lemez sajnálatos fogadtatása után nem is lettek már azok. Pedig az a lemez is - a maga puhább és elsimultabb módján - rohadtul szétszedi az ülőgumókat.

Az új lemez pedig dicsőség az Úrban, öregességében gyönyörű!

Sunny Day EP

Getting Up EP

Ezen a kislemezen az eredeti dalain kívül van még jó pár.

Dr Heckle and Mr Jive

Lend An Ear

Pigbag

Ez egy koncert, létfontosságú dolgokkal.

The BBC Sessions

Year of the Pigbag