A tavalyi év egyik legjobb és legüdítőbb albumát jegyző Big Crux pont attól izgalmas, hogy azokhoz a zenekarokhoz vonzódik, amelyek hatása nem igazán hallható ki a mai punklemezeken (értsd: nem annyira felkapottak): főleg a Minutemen és a Big Boys basszusgitár-uralta közegében és a Dicks csöppet sem konvencionális gitártémáinak őrült világában érzik jól magukat, de ezt szó szerint kell érteni, ugyanis ilyen örömzenélést én már rég nem hallottam. Amikor pedig már végképp nem bírnak magukkal, akkor átmennek latinóba, aztán meg vissza gringóba, és bizony mindkettő marha jól áll nekik. A lemez minden hangja ismerős már valahonnan, de mégis: rég volt már ilyen karakteres banda ebben a műfajban. Tölts vagy hallgass:
