Személy szerint nem vagyok oda a noise- és a mathcore zenékért, de a lengyel - igen, megint lengyel - Semantik Punk simán elvitte a fejem. Az erősen depresszív és valamiféle nihillel szétfejelt nyelvfilozófiai koncepció köré épülő lemez egy színtiszta és átjárhatatlan zajfelhő, kőkeményen elbarmolt, de meglepően hipnotikus ritmusokkal, keserves pszichotikus sikolyokkal, sárgaházi masszív haraggal, minden konvencionalitást mellőzve szakítja ki az ember halántékát. Egyrészt azonban a mosottas, bizarr, mérgező ködbe szart és mégis éles gitárokkal taglózó megszólalás, másrészt meg a sajátosan bölcsész és jazz felé okosan és szinte észrevétlenül kacsintgató mentalitás épp eléggé egyénivé teszi a művet. A lemez ugyan elképesztően optimális hosszúságú, az egészet egyben mégsem egy sétagalopp megemészteni - de hát ez már csak ilyen. Rétegzett, penge, durva anyag, amit Ross Robinson hozott amúgy tető alá.