Valamiért nem mond semmit a nevük, mi? Pedig ezek a skótok kísérték a Nirvana-t Európában.

Amúgy meg tízezer másik együttessel egyetemben őket is szokás a grunge első előfutárainak nevezni.

Kibaszottul mindegy. A lényeg az, hogy a The Cateran hatalmas zenét játszott, és ugyan kihagyni ki lehet őket, mégsem tanácsos.

Ha nagyon gyorsan le szeretnénk rendezni őket, akkor valamiféle vállrándítós "Hüsker Dü után szabadon" szentencia lenne a megoldás, ami a három tök különböző hangot megütő nagylemezt is össze tudja fogni. Ezzel nem a The Cateran kreativitását kell lenézni, ez jó, méghozzá rohadtul. Kitűnő zenekar volt, feszes dallamaik, koszos kézzelfoghatóságuk, lendületük és vehemenciájuk simán lenyűgöző. 

Az első sterilebb popszerű post-punk, a második mocskosra visszavett dallamos power pop/punk, a harmadik pedig grunge felé kacsintgató karcos dallamokkal koszoló punk rock. És akkor a hattyúdalként gyomrozó utolsó fergeteges kislemezről nem is esett szó. A műfajt nem forradalmasítják, de baszki, ez a három és fél lemez egytől-egyig hibátlan munka, elragadó, fülbemászó, és bőven maradandó anyagok.

Én általában sorban letolom mind a négyet, kifejezetten felemelő élmény - de ha csak egyet kellene kiemelnem, akkor talán be is kaphatnátok.  

Little Circles

Bite Deeper

Ache

Die Tomorrow EP