A lengyel punkzenekarok kurva jók voltak!

Akkor jutottam először erre a megállapításra, amikor még az ezredforduló előtt egyik haverom kazettára másolta nekem a 22 Polish Punk Classics című CD-jét. Olyan nevek szerepeltek rajta, mint a TZN Xenna, a Siekiera, meg persze a Dezerter. Aztán kicsit kikoptak ezek a bandák a memóriámból, mígnem pár éve a Wszystko, co kocham című film megtekintése után visszanyertem az emlékezetem.
A frusztáció és a szürke hétköznapok hangulatának megragadása fogott meg leginkább ezekben a bandákban, ez volt az, amit a nagyvilág punkjai sehol máshol nem tudták így és ennyire. Talán csak a mieink. Vitán felül áll, hogy a nyolcvanas években a magyar punk mellett a lengyel vitte a prímet egész Európában.
Sőt, ők (mármint a lengyelek) még gyakran zeneileg is rágyúrtak a pesszimista összhatás elérésére, mégpedig post-punk és gothic elemek beemelésével. Na, ilyesmi volt az 1984 is, annyi különbséggel, hogy ők pár évvel a hőskorszak után érkeztek. Igazából csak ez volt punkosabb anyag tőlük, a többin inkább már a cold wave jeges címkéje csillog, méghozzá nagyon elegánsan. Kár, hogy nem varsóiak voltak, különben élhetnék azzal a gyermeteg poénnal, hogy ők voltak Varsó válasza a Warsaw-ra. Tényleg, ez nem is rossz hasonlat… ugyanaz a mindent elsöprő lüktetés, ugyanaz a fékezhetetlen őrület vezeti végig a dalokat, mint ami a Joy Division előzményzenekarát is jellemezte. Zabolátlanul őszinte, szinte már fájóan IGAZI, a következő dal pedig simán lángra lobbantja az egész nyomorult világot: