Ha már úgyis egész nap osztályon felüli zenék mentek itt, akkor hadd zárjam a sort legféltettebb kincsemmel, a K-Holes két lemezével. Manapság, amikor már tényleg nehéz újat mutatni, és minden zenekar hasonlít egy másikra, jön ez a volt Black Lips gitáros a feleségével és a barátaival, és leraknak valami olyat az asztalra, amitől eláll a lélegzet. Hatások persze itt is vannak, érzésem szerint Birthday Party, Cramps, Stooges, Sonic Youth és a Big Sexy Noise lehetnek azok, viszont annyira ösztönösen és magától értetődően nyomják és annyira saját univerzumot teremtenek, hogy megszűnik ezeknek a világi dolgoknak a jelentősége. Félelem és reszketés, káosz és düh, mocsok és perverzió, erő és dinamika, fülledtség és noir. Szaxofon, zaj, többnyire női ének, drogos tombolás, totális rémálom, imádom. Mindkét lemezükről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, ha tavaly csak két cím kerülhetett volna fel az év végi listámra, egész biztos hogy a Dismania lett volna az egyik.

K-Holes (2011)

Dismania (2012)