Szóval az úgy volt, hogy késő este rámjött a The Clash-hallgathatnék, arról pedig eszembe jutott, hogy a freeblogra anno posztoltam, de már úgy is rég meghalt a link. Másrészt lusta vagyok újrafogalmazni, így elnézést kívánok, de (pár szóval kiegészítve) önidézek:

Két, alapvetően punkrock lemez után 1979-ben jelent meg a The Clash London Calling című műve, mellyel a négyes fogat alapvetést tett le az asztalra. A punk energiáját sikerült olyan, addig egymással nem feltétlenül érintkező stílusok részévé transzformálniuk, mint reggae, rockabilly, ska, és hard rock. A zenei határok tágításának végeredménye egy olyan eklektikus lemez lett, amin gyakorlatilag nincs gyenge szám. A dalok nagy részének szövege szókimondó és politikus, de nem a pistols-os nihilista módon, hanem a Clashre jellemző idealizmussal és hévvel telítve. Emellett sajnos az is tény, hogy a pár évvel később a bandát szétfeszítő problémahalmaz csírái is itt jelentek meg - nem hiába igaz a régi közhely, hogy a totális siker legalább annyira megnyomorít, mint egy jól irányzott bukta. Az album nálam a világörökség része, nótáinak taktusai és dallamai máig hatnak fel- és átdolgozásokban, a lemezborító képe pedig a rocktörténet egyik ikonjává vált.