Régóta fixa ideám már, hogy ezt a lemezt bemutassam itt, mert ahhoz képest, hogy annak idején mennyit írt róluk a nemzetközi rocksajtó, mára szinte már senki sem emlékszik rájuk. Pedig a potenciális rocksztár, Kory Clarke és csapata folyamatosan a befutás közelében járt, de valahogy soha nem jött össze nekik az igazi áttörés. Mondjuk nem is baj hogy nem váltak mainstream rockbandává, mert így legalább én is nyugodtabb szívvel írok róluk. Persze ha lett volna igazság a kilencvenes években, akkor milliószámra vették volna a lemezeiket, hiszen bizonyos tekintetben mindig is a trendek előtt haladtak. Első négy nagylemezükön még egyfajta intellektuális, ám mégis tökös, lázadó szellemű hard rock / psychedelic / metal / punk / rock ’n’ rollt nyomattak, Jane’s Addiction ihlette dallamvilággal, nem éppen szokványos énekhanggal, védjegyszerű gitártémákkal és erősen politizáló dalszövegekkel. Ezek mind nagyon jó és egyedi lemezek voltak, de a Space Age Playboys még ezeken is túltesz.
Először is ezek az iszonyatosan jó zenészek teljesen lementek kutyába, azaz átvedlettek punkrockerbe. A nihilista glampunk (New York Dolls, Dead Boys, Damned) hatása erősebben árad mint valaha, kicsit a pszichedelikus él is megmaradt, és mindehhez olyan hangzást kísérleteztek ki, hogy beszarás. Persze a profizmus nem feltétlenül punk erény, de itt szerintem nem is a hitelesség bizonygatása volt a cél. Az egész album annyira dühös, lázadó, dacos és frusztrált, mintha Kory nem lenne hajlandó megbarátkozni a gondolattal, hogy belőle már sohasem lesz igazi rocksztár. De pont ettől lesz fasza az egész. Nem voltam még New Yorkban, de szerintem valami ilyesmi hangulata lehet ott egy durván átpartizott éjszakának. Egy hülye frázist kicsavarva azt is mondhatnám, hogy ez minden idők legjobb nem punkok által feljátszott punk albuma.

A szófosásért meg bocsi.