Nem csak azért érdemes követni Michael Girát, mert egy nagyszerű ember, hanem azért is, mert mutat neked új zenéket. Horn munkásságával eddig is tisztában voltam, hatalmas, Parkmant csak felületesen ismerem, de ez a bámulatos tavalyi lemez nem volt meg, amitől úgy érzem magam, mintha csak úgy elfingottam volna egy évet a szar életemből. Szóval, köszönjük meg együtt az öreg Girának. Amúgy tényleg észveszejtő ez a cucc. Gyönyörű, súlyos, elbűvölő és hipnotikus, misztikus mélységű, elképesztően megkomponált, megindító és feloldozó ötvözete a kortárs klasszikus- és kísérleti zenének, a rituális-pszichedelikus folk baszásoknak és a nehezebb atmoszférikus dolgoknak (amikor berobbannak a riffek, ó bazdmeg!). A címéből eredően magától értetődő, hogy a téma a gyász, de ezt mindenféle magyarázat nélkül is érezni fogjátok. Mert megrázó. Széttépi a mindenem, befelé figyelek, kifelé sírok. Tényleg csodálatos, főleg amikor a Kyrie végén üvöltenek a legyilkolt csecsemők. Ha pedig a Till Margaretha nem szakítja le a fejed, akkor gondolkodj szépen el.