Bocs, de valószínűleg a Cable Ties jobb zenekar, mint a kedvenc zenekarod. Annyiszor hallgattam már őket, hogy ez tény lett. Ha nem léteznének, az életem egy rakás szar lenne. De léteznek, amiért nem lehetek elég hálás. És ti sem. 

Ez az ausztrál (naná, hogy az) izomtrió engem már többször könnyekig meghatott. Komolyan. A szívem kiszakad a helyéről ettől a nevetségesen és égbekiáltóan tökéletes életműtől, amiért amúgy minden kurva nagy ezeréves hivatkozási alap, minden klasszikus, minden egynyári szar sztárpunk banda simán gyilkolna. Mikor az első lemezüket hallottam, úgy voltam vele, hogy ez baszott nagy. Minden felesleges zsírtól megfosztott, tökös, dögös, irgalmatlanul cool punk-rock királyság, eszelős dalírás, kegyetlen erő, mocsok, de annyira rendbe van szedve, annyira patent, annyira sodor, hogy az tényleg zavarba ejtő.

Cable Ties

Aztán jött a Far Enough. A kikúrt Far Enough. Mi a faszom ez a lemez. Amikor azt hiszed, hogy nem lehet jobb, aztán annyival jobb, hogy legszívesebben leütnél valakit örömödben. A Far Enough minden idők egyik legjobb punk lemeze (egy olyan egetverő dallal nyit, amivel a gyengébbek lemezt zárnak, egyből utána meg jön a Tell Them Where To Go meg az istenverte Sandcastles, amiket bűn nem hallani), döbbenetes az egész. Egyik szám jobb mint a másik. Nem lehet ilyen kurva jó dolgokat írni, hogyan, hogy a töcsben. A Far Enough megunhatatlan, megkerülhetetlen, letaglózó mestermű és kész.

Far Enough 

Most meg itt van az All Her Plans. Annak ellenére jobb (vagy majdnem jobb) lemez, hogy van rajta két ballada, érted. Meghalok. Minden dalt oldalakon keresztül lehetne a mennybe meneszteni. Ha lehet, még koncentráltabb, még tisztább, még kerekebb és szebb és közérthetőbb lemez. Káprázatos. Az egy dolog, hogy az énekes-gitáros csajszi egy kicseszett punk istennő, aki a lelkét kiénekli, kiüvölti, kiszövegeli. Olyan refréneket, olyan dolgokat dalol, hogy attól nehéz szikrát kapni. Az meg egy másik, hogy gyönyörű korunk egyik legcsodásabb gitárhőse. Ahogy elszabadulnak a parádés riffjei és szájtátós témái, ahogy kiszakad az ösztönszerű, ámulatba ejtő, teljesen őszinte és kiakasztóan vagány garázs rockkal vegyes imádni való rock and rollja, az minden (a Thoughts Back második fele mi az ég már). A hipnotikus basszusról és a krautrockba hajló, feszes, tömör, lényegre törő transz-dobolásról ne is beszéljünk.

A Cable Ties punk-rockja mostanság aligha meghaladható: pőre, baszik, kellőképp szemét, mondanivalójukat tekintve mindig is odacsűrtek, közben viszont annyira precízek, annyira könnyedén jön belőlük a dög, a sláger, a napestig tartó örömteli, szenvedélyes, feel good és észveszejtő pogóhimnuszok sora, hogy az tényleg páratlan. Ha egyszer eljönnek a közelünkbe, én bazdmeg lebontom a kibaszott küzdőteret. A Cable Ties kincs, amire vigyáznunk kell és éltetni, ameddig csak lehet.