Paula Temple nagyjából két évtizede égeti fel a világ - de főleg Berlin - táncparkettjeit elképesztően büntető, militáns, kőkemény, kíméletet nem ismerő sötét technójával, de csak idén adta ki első nagylemezét, ami egészen lenyűgöző. Engem legalábbis lenyűgöz: van egy gyönyörű narratív íve ennek a világtemető 60 percnek, van mit mondania és van mivel. Sokszínű ez a lemez, számos szögből bassza szét a hülye fejed. A lesújtó darálások, a kegyetlen ütvefúrások, a mély és minimalista döngöldék az apokalipszis féreglyukaiból törnek fel, haraggal, borúlátással, vészjóslóan, hipnotikus sötét ambient pihenőkkel megszakítva. Bámulatos munka, gondolatokkal, ösztönnel, érzésekkel, fogós dallamokkal és ritka nagy ütemekkel, de mindvégig következetesen és meghökkentően ridegen gyilkolva. Amúgy ezt, így, ebben a formában senki nem csinálja utána, élőben pedig parádés, amit csinál.