A szaksajtó az 1980-ban alakult King's X-re a nyolcvanas évtizedben megjelent lemezei után a "heavy metal Beatlese" (egyébként teljesen értelmetlen) cimkét ragasztotta rá. Ennek alapja az volt, hogy a hard rockot játszó texasi power trio szerzeményeiben többszólamú vokálokat hallani. Három lemeznyi időbe telt, amíg a nagyközönség is megismerte a nevüket (Out of the Silent Planet 1988, Gretchen Goes to Nebraska 1989, Faith Hope Love 1990)*, majd egy, az előző munkáikhoz képest sötétebb hangulatú, cím nélküli album következett 1992-ben.
Egy tehetséges és újító szellemű banda ötödik korongja megjelenésének idején általában már stabil rajongótáborral rendelkezik, illetve ismert és elismert a neve. A King's X-nek ebből csak az elismertség adatott meg, mire ötödikként 1994 januárjában megjelent a Dogman. Zenéjük mindig is minőségi hard rock volt, elgondolkodtató szövegekkel. Itt azonban az ember azonnal felkapja a fejét az albumot indító címadó szám hallatán: vaskosak a riffek és döbbenetesen jó a hangzás. Szerencsére ez így marad a továbbiakban is, és a Kutyaember a három muzsikus szerint is a zenekar tömény esszenciáját tartalmazza. A negyedik lemez borúsabb hangvétele azért továbbra is kiérződik a dalokból, viszont nem uralkodik el az egyórás hanganyagon. Nevesítsük is a három előadót, ha már ennyit áradoztam róluk: Doug Pinnick (basszus, ének), Ty Tabor (gitár, ének), Jerry Gaskill (dobok, ének). A King's X a rockzene egyik alulértékelt csodája, a Dogman pedig az életmű talán legjobban eltalált darabja.
*van egy nulladik nagylemezük is, ami még Sneak Preview név alatt, cím nélkül jelent meg 1983-ban
